Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Tarnay Brúnó: Hogyan dolgozzék a teológus?
természet velejárója. Esetleges, történeti alapadottság; mai műszóval élve: Existential (vagy rahneri kifejezéssel: „übernatürliche Grundbefindlichkeit”). Ennek következménye, hogy az ember mindig kegyelmi világban él. Ha a kereszténységtől idegen filozófiák világítják meg az ember helyzetét és rendeltetését, akkor is rábukkannak olyan elemekre, amelyek nem az ember puszta lényegéből (Wesen) eredeztethetőek. Az ember konkrét léte az igazi filozófiák színe előtt szédítő mélység. Isten üdvözítő szándéka nyitotta az ember világában az űrt, amely Isten mélységeibe torkollik [54]. K. Rabner hangsúlyozza a legkövetkezetesebben, hogy a diszkurzív teológia integrálásában az antropológiának döntő szerepe van. Ez értelmezi a dogmatikai kijelentések emberi vonatkozásait, ez világítja meg hihetőségüket. Meg kell mutatni, hogy az evangélium válasz az ember alapvető „felnyíltságára” (Offensein), vagyis arra a tényre, hogy az abszolút, végtelen szeretetre irányul. Ennek a ténynek elemzése nélkül a kegyelem és hit világát talán lehet objektiválni, ám egzisztenciálisan indifferens marad. A kegyelem ajándéka nem határozza meg a teremtmény valóságát, csak egy „dolog” a sok közül, amely az ember világán kívül marad. A hitetlen szemében így a dogma többé-kevésbé mitikus szószaporítás, az alany bensőségének visszhangja nélkül. Ebből adódik a módszertani következtetés: „perikhórésisre kell törekednünk a dogmatika és a fundamentális között, jobban, mint a múltban” [55]. Nem fenyeget így az a veszély, hogy — a klasszikus kifejezésekre visszatérve - a „potentia oboedientialis”, a „cor inquietum” a Kinyilatkoztatás mértékelője lesz? Ezzel kapcsolatos H. Urs von Balthasar óvása. Isten Igéje, Krisztus, nemcsak az emberi alanyra vonatkoztatva (für mich), hanem attól elvonatkoztatva is (an sich) az Atya dicsősége és lényegének képmása. A vitatott tapasztalható elemet nem az egzisztenciális antropológia elemzéseiben keresi. Lehetséges az isteni „doxa” olyan megragadása, amely „theória” a szó teljes értelmében (vö. Jn 17, 24), s valamiképpen az esztétikai intuícióval rokon [36]. Azok a szerzők is, akik tagadják, hogy volna a hitindítékra vonatkozó sajátos tapasztalat, mint Yves Congar [37] és E. Scbillebeeckx [38], nem fogadják el, hogy maga a természet vagy az ember miliője valamilyen értelemben „kegyelmi” lenne, - beszélnek a hittel kapcsolatban valamilyen negatívnak nevezhető tapasztalásról. A hivő tudatában van annak, hogy nem önmagára, hanem Isten erejére támaszkodik (Congar). Ha tapasztalatnak nevezzük ezt, úgy csak saját egzisztenciánk különleges megtapasztalására gondolhatunk, az, amelyben felhangzik az isteni, hívó szó. - A domonkos iskola hagyományai kerülnek itt szemben Rahner, Seckler, Balthasar nézeteivel. A bölcs teológia ez utóbbi képviselőinek szemében a hit tárgyi, mégpedig konkrét tényekben és jelekben megnyilatkozó világossága ismét nagyobb jelentőséget nyer. Jellemző, hogy a második háborúig az elfogadás ténye, mint elszánt, vakmerő vállalkozás állt az előtérben (Wagnis!). Ma hangsúlyozzuk, hogy ez az elfogadás nem vakmerő halálugrás a képtelen sötét mélységébe. Nemcsak vállalkozás, hanem birtoklás is („Aneignung”): a hitet úgy próbáljuk ki, magunkévá tesszük. A hit konkrét igazságainak belső vizsgálata és átélése révén lehetséges ez, amelyek életünk kérdéseire értelmes feleletet adnak! Ezen az úton haladva - nézetünk szerint - azok jutottak az új szintézis vonalán legmesszebbre, akik a hittény elemzését a hittel nyert emberi egzisztencia, a krisztusi létmód kifejtésével vezetik végig. Juan Alfaro így fogalmazza meg az alap-kérdést: „Igazán elidegenedést okoz a hit - vagy ellenkezőleg, megfelel az emberi egzisztencia alapvető dimenzióinak?” Keressük a választ Krisztusban, aki a „hit Szerzője és Beteljesítője” (Zsid 12, 2). Benne a hivő egzisztencia tökéletes mintaképét találjuk. Az ember mai szemléletünkben nem zárt természet többé, hanem ,,profét”, magamagát megtervező és előrevetítő 29
