Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - FIGYELŐ - Radó Polikárp: Az új holland katekizmus
talban dolgozik, úgy közelít a valósághoz, mintha az érthető és kiszámítható volna, tekintet nélkül arra, hogy milyen bonyolult. De amikor hazamegy és üdvözli feleségét, olyasmivel találkozik, ami minden fejben vagy számítógéppel végzett számításnak ellenáll. S aminél kevesebb titkunk van egymás előtt, aminél inkább egyek vagyunk, annál mélyebb ez a misztérium. Ez az ember misztériuma, ezt nem lehet kockáspapíron kimutatni. Vajon nem zavar-e ez, nem kelti-e néhány emberben az idegenség érzését? Nem, mivel mindez sokkal természetesebb és megszokottabb, mint hinnénk. Senki sem mondja feleségének: micsoda misztérium vagy! - hanem: Jól nézel ki! vagy: Ma fáradtnak látszol! — vagy: De későn vacsorázunk ma... — S egy pillanatig sem gondolkozik el senki sem azon, hogy a másik ember is „én”. De ha nem is mondja, érzi az ember a misztérium jelenlétét, — a melegét, amely mindent átjár, megváltoztat és biztonságot ad. A titok, amelyet rejtegetnek előlünk, talán zavar; de az a titok, amit más, a másik ember jelent számunkra, békét ád. Boldogok vagyunk, mert olyasmivel találkozunk, ami nagyobb nálunk és mert minket magunkat is titoknak teremtett az Isten. A hit misztériuma a minden dologban és minden emberben egyaránt megnyilvánuló ,,kifej ezhetetlen” kifejezésére szolgáló elnevezés. Általa és benne a hivő megsejti, hogy a lét misztériuma: az igenlő barátság titka, a biztonságé; az életnek és világosságnak a misztériuma ez, amely az Atya, Fiú és Szentlélek misztériumából árad felénk. (Ez utóbbi mondatban a hit négy nagy misztériumára utaltunk: a Szentháromságra, a megtestesülésre, a kegyelemre és az Isten színelátásának misztériumára.) A misztériumban azzal a valósággal találkozunk, amely számára az Isten teremtett bennünket s e találkozás annál titokkal teljesebbé válik, minél közelebbi módon tárulkozik fel a misztérium előttünk. Tudjuk, hogy a „misztérium” szó a görög nyelvben a Beavatottaknak szólót, a kívülállók előtt elzártat jelentette. Ha tehát a misztériummal találkozunk, akkor mi is beavatást nyerünk Isten családi titkaiba, előre megízleljük azt a békét, amelyre a legtisztábban vágyakozunk. Lelkünk arra teremtetett, hogy lásson és értsen; kötelesek vagyunk ezért soha nem lankadó erőfeszítéssel a ■ tisztánlátásra törekedni. A misztériummal kapcsolatban is ez a kötelességünk. De lelkünk legmélyebb és leglényegesebb vágya, hogy mindenünket, lelkünket, a bennünk élő szeretetet, a jóságnak minden erejét belevessük csodálatunkba, imádatunkba az iránt, aki nagyobb nálunk. Ez az, amiben az ember leginkább önmagává válik, a lélek leginkább ebben talál önmagára. Ha az ember elveszítené e képességét, kevesebbé válna, bármily pontosan és világosan működjék is elméje. Ami bonyolult, azt szálaira, ízeire szedjük, hogy hasznát vehessük; ami egyszerű, azt soha teljesen meg nem értjük. Az élet forrása mindig végtelenül távoli marad. Az utóbbi évek során bizonyos elmebetegségekről kiderítették, hogy azok az iskolai oktatásban, a vallásban és a társadalomban egyaránt az egyoldalúan csakis a megérthető és hasznossági szempontokra korlátozott figyelemirányításnak következményei, szomorú eredményei. Az ilyen erőfeszítés ugyanis elszigeteli az érteimet az egésztől. És elszigeteli, öncéllá teszi az akaratot is. Mert mást sem tanítanak nekünk, csak azt, hogy miként uralkodhatunk, maradhatunk felül; hogy miként kereshetünk pénzt, miként tarthatjuk meg, amink van, - akár jószándékkal, akár nem. Megpróbáljuk hát úgy leélni életünket, hogy közben valójában nem is élünk; megpróbálunk úgy beleilleszkedni a valóságba, hogy nem eresztünk abba gyökeret; megpróbálunk érzelmet is mutatni, miközben nincs bennünk szeretet; megpróbálunk jók lenni, de nem szívünk szerint; és megpróbáljuk úgy élni vallásunkat, hogy ne adjuk át egészen önmagunkat. Márpedig csakis az tanul meg csodálkozni, az adja át és oda önmagát, az hisz, az ad és szolgál, aki szívesen látja életében a misztériumot. És csak az ilyen lesz az, aki megleli az élet forrását. „Mindaz, aki igazságból való, hallgat az én szavamra” (Jn 18, 37) Senki sem ébreszt rá bennünket jobban és vezet közelebb a misztériumhoz, mint Jézus. Arra kér, hogy ne legyünk vakok a látásra és süketek a hallásra. Újra meg újra azt kiáltja: „Akinek füle van a hallásra, halljon!” — „Bár hallgatnátok ma az ő szavára: Szíveteket meg ne keményítsétek!” (Zsolt 94, 7-8). Hitünk szerint őbenne testesült meg Isten misztériuma. A Kal- cedóni zsinat szavai, amelyekkel ezt a misztériumot kifejezi, nem rejtvényt fogalmaznak meg, hanem egy nagy misztériumot nyilvánítanak ki: Jézus által találunk rá az igazságra, benne avattattunk be igazán az Isten és a teremtés misztériumába. Ez a jelentése annak a dogmának, hogy ő valóban közülünk való és valóban az Isten Fia. Amit az értelem egymagában nem képes felfogni, azt egész lényünkkel egységben hinni képes. Nemcsak egy képességünket, de egész lelkünket, egész elménket, minden erőnket igénybe veszi, hogy őneki „igen"-t mondjunk. Az Emberfiában tapasztalhatjuk meg, hogy a világ és az ember mélységes titka nem elvont „valami”, hanem: valaki. Mert az ő Lelke késztet arra, hogy így kiáltsunk: Abba, Atyánk! Az igazság keresése alázatot, hitet, reményt, szeretetet, személyes imádságot, meg közösségi ünneplést igényel. Az egyházi év során éljük át „legfoghatóbban” a világ misztériumát: Isten Fia velünk van! S azokhoz, akik ezt együtt ünnepük, nagyon közel van az Igazság. 261
