Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 4. szám - Fila Béla: Gabriel Marcel, a keresztény egzisztencialista

Ez a fölismerés a tapasztalat eredeti alapjának föltárása. Valójában minden kérdés csak az ,,itt és most” helyzet alapján lehetséges, a közvetlen jelenlétem alapján.

Az érzéklés egzisztenciális megfogása vezet tovább a megtestesülésem, az „én testem” élményéhez. Marcel egyik legeredetibb területe a „megtestesülés”, a test és lélek konkrét egységének tapasztalata. Kiváltságos zónára bukkanunk az „én testem” élményében. Arról szól, ami egészen az enyém, sőt mi több, valamiképp konkréten én magam vagyok. Nem létezem a testem nélkül és mégsem azonosíthatom vele magam. Nem gondolhatom el pusztán tárgyként, mert akkor már merőben csak test lenne és nem az „én testem”. Nem vehetem szemügyre, mint valami előttem lévő tárgyat és jelenséget, hogy meg ne szűnne az enyém lenni. Az „én testem”-ben az ,,önmagámmal való bensőséget” fedezem fel, „önmagam jelenlétét”, megtestesülésem, létezésem ragadom meg konkrét tapasztalásban. Osztatlan egység és eredetiség az én testem. Hangsúly az „én” testemen van, s ez adja meg a test egzisztenciális értelmét és jelentőségét. Testem tehát nem merő befogadó, átfordító, érzéklő eszköz. Van valami gyökeres „át-nem-látszóság” a test élményében. Alanyiság és az eszkö- ziség szétválaszthatatlan egységet alkot. Olyan adottság, alapvető helyzet az én „megtestesülésem”, amely egyedüli, egyszeri, közölhetettlen és visszavezethetetlen eredet és alap. Itt kapja meg értelmét a marceli realizmus, túl minden empirizmuson és idealizmuson.

A konkrét valóság-értelmezés központi fogalma végülis az egzisztencia. A valóság megélésének konkrét helye, a másokkal való találkozásomnak pontja, a konkrét közvetítő, saját létezésem élménye. Egzisztenciám szolgáltatja kétségbevonhatatlan belső bizonyosságomat a valóság értelmezésénél. Megtestesülésem, létezésem és ennek intenzitása jelzi az univerzumban való részesedésemet. Hiszen konkréten részesedünk a világ életében, bele^testesülünk a világba közvetlenül és megbonthatatlanul szilárd egységben. Igazán csak az egyed van, aki konkréten érez, él, belsőleg tapasztal, reflektál, eligazodást és értelmet keres létezésében. Megtestesülésem általi részesedés nem objektiválható, teljesen különböző dolog az egzisztencia és az objektivitás. Az egzisztenciát nem lehet meghatározni, hiszen az konkrét eredet és alap. Egészen határozottan áll Marcel az egzisztencia oldalára. Kezdetben talán túlzottan is kiemeli ezt Naplójában. „Számomra nem létezik más, csak amennyiben az én testem meghosszabbításában tekinthető” (JM). Az egzisztenciális ítélet fémjelzője a „megtestesült személy”. „A világ annyiban van számomra, a létezés szó kifejezett értelmében', amennyiben olyan típusú vonatkozásaim vannak, amelyek az én testemre kötődnek, amennyiben megtestesült vágyók” (JM). Ezen az úton található meg a nyitottság, a transzcendencia, a lét értelme félé. A metafizika kiindulópontja tehát nem a „gondolkozom-tudat”, a saját gondolkozásomra való reflexió, hanem a megtestesülésemben felfedezett önmagam számára való jelenlét. Az „én vagyok” élmény az egzisztenciális index, amely nem más, mint részesedés a létben saját létezésemen keresztül. Konkrét személyi tapasztalásban történik a transzcendencia megragadása is.

Itt érkeztünk el Marcel központi gondolatához, az „ontológiai misztérium” fogalmához: a Lét, mint titok hogyan jelenik meg az egzisztenciális igényben és szükségletben. A konkrét bölcselkedésben - most már az átformált tapasztalat alapján - a lényegi pont, ahová el ákar érkezni az ontológiai kérdés, a Lét titka. A Lét titkához pedig „konkrét megközelítés” vezet. A Lét konkrét pozíciója és kinyilvánulási helye az emberi egzisztencia. A lét fogalmának tisztázásánál ismeretesek mind a realizmus, mind az idealizmus megoldási kísérletei. A végső nehézséget a tapasztalat, illetve az értelem adatainak összeegyeztetése jelenti. Legrokonszenvesebbnek a tomiz- mus „nyitott útja”, a lét analógiájának tana mutatkozik. A tomista realizmus alap- beállítottsága kétségkívül hely, amennyiben a gondolkozásnak a létre való irányulását hangsúlyozza. Még ennél is reálisabban és konkrétebben próbál Marcel közelíteni a léthez. Nem fogalmak analógiájával, hanem a „processzusok analógiá220