Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Bencze L. Anzelm: A keresztény ünneplés
mert a megjelenítés és utalás tárgya mindkettőnél ugyanaz: az örök kibékülés és egység, az örök lakoma és ünneplés. Ne legyünk manicheusok vagy más effélék. A fehér asztal az érzékeken keresztül az egész embert nyugtatja, s így az asztalközösség belső és külső békét hozhat egyaránt. Nem véletlen, és nem kell mosolyogni a politikusokon, ha „munkaebédeket” tartanak. Többre mennek, mint a zöld asztalnál. A közös tál, a közös étel nemcsak az éhség kielégítésre szolgál, hanem egybetartozást jelent, közelebb hoz bennünket egymáshoz. Az oltárközösség alapja a krisztusi bit és szeretet. A családi közösségé a vérségi kapcsolat és szeretet. A társasági asztalnál az ember-ember azonossága és a baráti szeretet. A kézfogásban és a táncban az emberi test kitártsága és összefonódása mindennél jobban kifejezi, hogy nem ellenséges szándékkal, hanem békével közelednek egymáshoz az emberek, hogy nem kell védekező, zárt állást felvenniük, mert nem félnek egymástól, bíznak egymásban. Ismét csak a teljes béke, egység és az örök ünneplés világát idézik föl elénk. Érthető hát, hogy a ceyloni és az etióp liturgiának épp úgy szerves része a tánc, mint a régi római liturgiának a bekecsük, és helyette ma egyes helyeken a kézfogás. Az ünnep személyes Ez legalább annyira hozzátartozik az ünnepléshez, mint a közösségi jelleg. Akkor lesz jó az ünnep, ha mindenki egyénisége, kora, beállítottsága szerint vesz részt benne. A közösségben történő feloldódás, béke és egység nem kikényszerített uniformizmus, nem jelentheti a személyiség elnyomását, megszüntetését. Mindenki egyaránt ünnepel, de nem pontosan ugyanúgy. A nagyapának nyilván egyszerűen „lárma” az unoka beat zenéje. És fordítva. Épp az adja a békét és közösséget, hogy épen maradinak a különbözőségek, mint a Szentháromság belső életében. Elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Így tud az egész ember, minden képességével, tulajdonságaival és lehetőségeivel maradéktalanul feloldódni az ünneplésben. A kereszténynek az örök ünneplés sem panteisztikus feloldódás, megsemmisülés a mindenségben vagy az istenségben. A háromszemélyű Isten őt magát, mint egyedülálló személyiséget értékeli és aszerint jutalmazza. Az az egyenlőség ez, amelyik kinek- kinek egyéni szüksége és igénye szerint juttat [28]. Az ünnepnek is így kell mindent nyújtania. Amikor tehát ünnepelünk, mindig „haladó” tettet viszünk végbe: a jövőt jelenítjük meg. Előre mutatunk a végső, kiteljesedett ünnepelésre, Isten országára, belső életében való részesülésére. Valósággá lesz bennünk Krisztus figyelmeztetése: „Isten országa közietek van” [29]. JEGYZETEK 1. Mark Twain: The Adventures of Huckleberry Finn. Tauchnitz, 1885. 14. - 2. Vö. Lk 16, 16; 2 Tessz i, ;; Ap Csel 14, 22 stb. — 3. Vö. Jézus hasonlatait: Isten országa — ünnepi lakoma (Lk 14, 15 stb.). - 4. Vö. De nieuwe katechismus, 1966, 566. - 5. Vö. Concilium, 1968, nr. n. 646. (Fr. Debuyst). - 6. Vö. Mt 6, 28. - 7. Zsid 4, 9-11. - 8. Lk 18, 17. - 9. Vö. íz 64, 4; 1 Kor 2, 9. - 10. Vö. 2 Pét 3, 13. - n. Vö. Mt 9, 38; 1 Kor 3, 10-15. ~ 12. Vö. Mt 13, 52. - 13. Vö. Concilium, 1968, nr. n. 647. - 14. íz 65, 25. - 15. Vö. Gál 5, 19-22; 1 Kor fi, 9-10; Ef 5, 5. - 16. Vö. Ap Csel 2, 5-13. - 17. Vö. 1 Móz 11. - 18. Vö. 1 Móz 3-4. - 19. Mt fi, 14-15; Vö. még Mk 11, 25- 26; Lk 17, 4; 1 Ján 4, 19, 29. - 20. Lk 14, 15-24; Mt 22, 1-14. - 21. Vö. Róm 14, 17. - 22. Lk 14, 15. - 23. Mk 14, 15; vö. még Lk 22, 15-18. - 24. 1 Kor 11, 27. - 25. Mk 11, 25. - 26. Mt 5, 24. - 27. Vö. 1 Móz 1, 3-4. - 28. Ap Csel 2, 45. - 29. Lk 17, 21. 217
