Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Gál Ferenc: Örök megváltó-várás
hatunk teljes boldogságot. A reményt csak az táplálhatja bennünk, aki meggyőz, hogy Isten boldogságának örökösei vagyunk. Ezt pedig csak a Fiú tehette meg azzal, hogy testvéreivé fogadott, illetve saját fősége alatt titokzatos testének tagjává tett. Ezért mondjuk, hogy a megváltás tétele nem a földi haladásba vetett hit, nem mítosz, hanem a személyes Isten szerétének közvetlen kitárolása az ember felé. Személyes értékék kicserélése A megváltás várása végső fokon az örök élet várása. Az existencialista filozófia gyökerében támadja meg ezt a gondolatot. Heidegger szerint a pusztulás, megszűnés a létnek belső strukturális jegye. Van benne valami belső törés, erőtlenség, s ez az emberben ellentmondássá válik: megismerjük a létet, mint maradandót és megismerjük a halált, mint saját elmúlásunkat [9]. Jaspers pedig arra mutat rá, hogy ha a megváltást úgy fogjuk fel, mint a világ fölé való emelkedést, az a semmibe való lépést jelenti és magával hozza valamely új világnak a kötöttségeit [10]. Alkalmas-e az ilyen lét az üdvösségre? Van-e benne képesség a harmóniára és a szabadságra? A nehézség csak addig súlyos, amíg a kegyelmi rendet csupán tárgyi adottságnak vesszük, ami fölébe jön a természetünknek. Ez azonban csak külső kép. Isten mint teremtő a létet belülről tartja fenn és természetfölötti adományait is létünk mélyén közli velünk. Hasonlóan ahhoz, ahogy Krisztus embersége benne létezik az isteni személyben. Nem azt érzi, hogy létével a semmi fölött lebeg, hanem azt, hogy az isteni én végtelen létére támaszkodik. Emberi viselkedésében is csodálatos személyesség van, az irracionális megnyilatkozások háttérbe szorulnak. Mindig tisztában van az Atya akaratával, de azt is tudja, mi lakik az emberben (Jn 2, 25), a természetet úgy szemléli, mint az örök isteni gondolatok hordozóját, s a földi események úgy peregnek le szeme előtt, mint az örök életet kialakító próbálkozások. Személyessége mégis legjobban abban nyilvánul meg, hogy maradéktalan szeretettel tud fordulni mind az Atya felé, mind az emberek felé. A tökéletes szeretet feltételezi a teljes összeszedett- séget: „teljes szívedből, teljes telkedből, minden erődből”. Amikor az összhang kialakul, nem marad hely az irracionális tényezők számára. A kinyilatkozás és a történelmi tapasztalás szerint az ember elesettsége abban nyilvánul meg, hogy minduntalan két úrnak akar szolgálni s nem képes arra, hogy a sze- retetben megtalálja önmagát. Ez nemcsak a „természetünk” sebzettsége, hanem személyiségünk fogyatkozása. Gabriel Marcel több oldalról igyekezett kimutatni, hogy a személyiség csak a szeretetben integrálódik [11]. Szeretetet pedig csak személytől lehet tanulni, illetőleg az nem is tanulással terjed, hanem ráhatással kiváltódik. Ez a folyamat megy végbe a kegyelemközlésben. Az Elsőszülött magához emeli és az Atya félé irányítja testvéreit. Ha az Atya a világot Krisztusért teremtette (Kői 1, 17), és megtestesült Igéjében kimondta magát a teremtmények felé, akkor az emberben benne kell lenni a szeretet és a meghallás titokzatos orientációjának. A Megváltóban némcsak azt várta, aki elégtételt nyújt bűneiért, hanem azt is, aki Isten irgalmával és szeretetével szól hozzá. Ezért lett a kegyelmi szóra adott válasz & megigazulás feltétele: „Akik benne hisznek, azoknak hataalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1, 12). JEGYZETEK 1. Vom Ewigen im Menschen (Werke III), Bern, 1954, 252. - 2. A Rüstov, Ortsbestimmung der Gegenwart, I. Zürich, 1950, 129. - 3. R. Hostie, C. G. Jung und die Religion, 1957. - 4. P. Tillich, Die neue Wirklichkeit, 99. - 5. E. Fromm: Das Menschliche in uns, Konstanz, 1968; Jenseitz der Illusionen, Konstanz, 1967. - 6. A. Mirgeler: Nach der Untergang des Abendlandes, 196;, 281. — 7. Scheffczyk: Die Erbschuld zwischen Naturalismus und Existenzialismus, Münchener Theol. Zeitschr. 15, 1964, 19. - 8. Haag, Bibellexikon, Erlösung. - 9. Heidegger: Sein und Zeit, 179. - 10. W. Lohff: Glaube und Freiheit, 1957, 58. - 11. G. Marcel: Homo viator, 1944; Gegenwart und Unsterblichkeit, 1961. 213
