Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (A lektorok felkészülése - Kálvin ökumenikus szemléletben - A "gyóntatószék")
való szakítását bizalmatlanságával vagy az elméleti teológus egyoldalúságával és ifjúkori személyes sérelmeivel. Jellemző az is, hogy Kálvin alakja nem keltette fel annyira a történészek érdeklődését, mint Lutheré, akiről Denifle, Grisar és Von Lortz hatalmas monográfiákat írtak. A második világháború után azonban a katolikus szerzők is érzik, hogy az alaposabb és objektívebb kutatásra szükség van. Az újabb lexikonok már nem elégszenek meg a régi sablonos beállítással. Yves Congar, a Catholi- cisme hasábjain (2. kötet, 1949, Calvin és Cal- vinisme címszók alatt), E. W. Zeeden a Lexikon fúr Theologie und Kirche-ben (2. k., Calvin címszó), ]. Witte a Dictionnaire de la Spiritualité-ben (IV/2. k., 1323 kk) az ökume- nizmus szellemében értékelik személyét és munkásságát. A zsinatnak ilyen irányú felhívása elsősorban Hollandiában és Angliában érezteti hatását. A francia és német nyelvterületen legújabban a párizsi Institut Catholique magyar származású tanára, Gánóczy Sándor jelentetett meg több könyvet Kálvinról: Calvin, théologien de l’Église et du ministére, 1964; Calvin und Vaticanum II, 1965; Le jeune Calvin, genese et évolution de sa vocation reformatrice, 1965; Dienende Kirche und kirchlicher Dienst bei Calvin, 1968. Kálvin méltatása azért is mindig nehéz volt, mert műveiben egyénisége nem lép úgy előtérbe, mint Lutheré. Ö tartózkodóbb és elméletibb, mint Luther, aki egyetlen művében sem akar rendszerező teológus lenni. Viszont Kálvinnak ez a jellembeli sajátsága az időszerűség kérdését is befolyásolja. Ebből a szempontból érdekes Gánóczynak egyik megjegyzése (Concilium, 4, 1966, 245): Kálvin halálának 400-ik évfordulójával kapcsolatban Genfben jól megszervezett kiállítások és alapos tanulmányok mutatták be művét, mégsem kapta az ember azt a benyomást, hogy a protestánsok fenntartás nélkül a szeretet és az élet közösségében érzik vele magukat. Másrészről azt sem tagadhatjuk, hogy a mai református teológia is belőle táplálkozik és Karl Barth pl. mindvégig vallotta, hogy teológiai gondolkodása Kálvinéban gyökerezik. Dogmatörténetileg arra mutathatunk rá, hogy tulajdonképpen Luther elgondolását - Melanchton és Bucer nyomdokain haladva — Kálvinnak sikerült világos és rendszeres formába önteni. Humanisztikus műveltsége ahhoz is hozzásegítette, hogy az évezredes katolikus hagyományból fontos elemeket megtartson. Az egyházatyák írásainak sokkal több figyelmet szentel, mint bárki más a reformátorok közül. Az ő számára a reform azt jelentette, hogy újra érvényt szerezzen az egyház létezési struktúráinak. Tehát nem egy halott egyházat akart újra életre kelteni, hanem - mint az egyház nyomairól (vestigia ecclesiae) szóló elmélete mutatja - hitt abban, hogy az isteni kiválasztás garantálja az egyház belső romolhatatlanságát. Legföljebb a külső intézmények és élet- nyilvánulások romolhatnak meg. Arról vitázni lehet, hogy Kálvin a deformált egyház képét tárgyilagosan vagy túl sötéten rajzolta-e meg. Legfőbb botránynak azt tartotta, hogy Isten szavát megkülönböztetés nélkül keverik emberi hagyományokkal, s az intézmények azt a látszatot keltik, mintha az egyház Isten szava fölött érezné magát. Kétségtelen, hogy tanításának egyes tételei szöges ellentétben állanak a katolikus tanítással, mint pl. a kárhozatra való előre rendelés, vagy a pápai főség elutasítása. Más tételek viszont, mint pl. a megigazulás tana, sokkal közelebb hozható a katolikus tanításhoz, mint ahogy sokáig feltételezték. Sok katolikus szerző ezért nagy megelégedéssel fogadta Barth Dogmatikájának ezeket a fejezeteit. Figyelembe kell vennünk azt is, amit a zsinat az ökume- nizmusról kiadott dekrétumában mond, hogy a többi keresztény egyházban megőrzött sajátos hagyományok a mi tanításunkra is termékenyí- tőleg hathatnak. Gánóczy ezeket a pontokat keresi elsősorban Kálvinnál. Valóban értékelni lehet nála Krisztus központi szerepét a teológiában, a hit exiszten- ciális kifejtését, a Szentírás szellemének keresését, az Isten igéjének kegyelemközlő erejét, az egyház egyetemességét és láthatóságát, Isten népének missziós és szociális feladatát, a világi hivők általános papságának hangoztatását és az egyházi hivatal kollegiális jellegét. Utalni lehet ugyan arra, hogy Krisztusban, az egyházban és a szentségekben az isteninek és az emberinek a kapcsolatát eléggé lazítja és Nesztoriuszhoz hasonlóan fejezi ki, de ugyanakkor a szentségekről vallott dinamikus felfogása a katolikus teológiában is helyet kaphat. A triumfalista egyházzal szemben hangoztatta a szolgálati struktúrát és az intézmény túlhangsúlyozásával szemben a pneumatikus és karizmatikus jelleget. Érintkező pontok tehát bőven akadnak s a további tanulmányozás bizonyára előbbre visz a kölcsönös megértés útján. (Miklós Dezső) A „GYÓNTATÓSZÉK” és a gyóntatás mai gyakorlatának egyes problémáit feszegeti az a nyílt levél a papsághoz, amelyet a bécsi „Der Seelsorger” folyóirat márciusi száma közöl. A levelet egy akadémikus házaspár írta. Felpanaszolják a levélírók, hogy a gyónás mai gyakorlata a legtöbb helyen gyermek-színvonalon mozog. Sok felnőttnek nehéz igazán megszerezni a bűnbánat szentségét, ha a gyóntatószék és a benne történő megrázó esemény csupán valami feloldozó gépezet tevékenységéhez hasonlít. Súlyos vádként hangzik a gyóntatás formai „kivitelezése” ellen: ezt az automatikus munkát egy computer jobban el tudná végezni. Szerintük a felnőtt hivő sokkal többet igényel: törődést, odaadást, valóban az üdvösség szolgálatát, szakszerű vezetést és irányítást a nehézségekben, eligazítást a nyitott kérdésekben. 197
