Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 3. szám - FIGYELŐ - Korai fejezetek a dialógus történetéből

egymást követik a kiadások egészen a XIX. század végi és a XX. század eleji modern, szövegkritikai kiadásokig. Ezekkel párhuzamosan megindult a könyv lefordítása élő nemzeti nyelvekre. Nekünk magyaroknak nem kell szégyenkeznünk, hiszen több más nemzetet megelőzve, már 1823-ban lefordította anyanyelvűnkre Sepsi Zalányi Szabó Elek, „székely eredetű Magyar és Szász Régeni prókátor” — mint könyve ajánló soraiban bemutatkozik - és munkáját a kolozsvári Királyi Líceum nyomdája jelentette meg. Az már kevésbé válik dicsőségünkre, hogy ezt a ma már elavult nyelvű és stílusú fordítása mindeddig nem követte újabb.

Megérné pedig a fáradságot, mert nemcsak az irodalmi formája párbeszédes, hanem magáról a párbeszédről, görög szóval: a dialógusról is találunk benne néhány szempontot, amit jelenkorunk újra ért és értékel. Akár kicsiben, akár nagyban folyjék a párbeszéd, az indító oka azonos: a másik ember, a felebarát iránti szeretet.

Ez csendül ki Octavius szemrehányó szavaiból, amelyeket keresztény barátjához, Márkhoz intéz, ugyancsak közös barátjukkal, a pogány Caecilius-szal kapcsolatban. „Márk testvérem! Mint derék férfihoz, nem illik hozzád, hogy ilyen vaksi és közönséges tudatlanságban hagyjad ezt az embert, aki magán- és nyilvános életében egyaránt annyira ragaszkodik hozzád. Nem illik ráhagyni, hogy fényes nappal kődarabok elé boruljon, ha mindjárt kifaragták, felkenték és megkoszorúzták is azokat. Hiszen tudhatod, hogy ezért a tévelygéséért nem kevesebb szégyen hárul rád, mint őreá” (III. fej. 1-5. sor).

A szeretetnek azonban nemcsak a párbeszéd szándékát és célkitűzését kell ihletnie, hanem át kell járnia a beszélgetők kölcsönös viselkedését is, ami a dolog természete szerint elsősorban szavaikra, beszédmodorukra vonatkozik.

Eleven frisseséggel kívánkozik ide mintegy negatív szemléltetésül az Octavius XIV. részének első négy bekezdése csaknem 18 évszázad távlatából: „így szólt Caecilius és (miután kiöntött szóáradatával könnyített valamit méltatlankodásának terhén) derűs gúnnyal mondta: „Vajon mit merészel minderre válaszolni Octavius, ez a plautusi sütetű teremtés, aki molnárnak kiváló, filozófusnak azonban utolsó?” — „Szűnj meg - feleltem erre - dicsekedni vele szemben. Nem illik dicsekedned beszéded szerkezetével mindaddig, amíg mindkét fél hozzá nem szólt részletesen a tárgyhoz. Annál inkább, mert vitátok alapja nem a dicsekvés, hanem az igazság. Bár beszéded finom fordulatai nagyon gyönyörködtettek, mégis jobban felkavar engem. . . maga a vitatkozás neme; hogy ti. az igazság arculata változik a vitatkozók képességei és szónoki készsége szerint”.

A párbeszédet folytatók szeretetének felelősséggel kell párosulnia. Felelősséggel elsősorban az igazság iránt.

Az igazsággal kapcsolatos felelősségünk azonban sohasem feledtetheti velünk, hogy a párbeszédben részt vevő másik fél nem egyszerűen „igazságfelvevő tárgy”, hanem emberi személy. Ha a két párbeszédet folytató fél képes ennyi jóindulatot tanúsítani egymás iránt, még abban az esetben se kell sajnálnia a párbeszédre fordított idejét és lelki energiáját, ha a végén csak nagyon kevés dologban, vagy éppen semmiben se tudnának közös nevezőre jutni. Mert „a párbeszéd” önmagában is ápolja a kölcsönös szívélyességet és barátságot.

A barátságnak ezt a mozzanatát mellesleg érinti Minucius Felix is. Octaviusnak fentebbi, Márkhoz idézett fcddő megjegyzése után a IV. részben rátér Caecilius javaslatára, hogy tengerparti sétájuk közben megvitassák a kereszténység és pogányság ellentétének egész kérdését. „S midőn szavára úgy ültünk le, hogy hármunk közül én voltam középütt, ők pedig kétoldalt: ez nem az állásomnak vagy rangomnak járó tiszteletadás volt. Hiszen a barátság vagy egyenrangúak között jön létre, vagy egyenrangúakká teszi az embereket. Hanem avégett (történt), hogy mint döntőbíró, egyrészt mindkettejüket meghallgassam, másrészt, hogy középütt foglalva helyet, veszekedés esetén szétválasszam őket egymástól” (IV. 5. 6. bek.)

A párbeszédre való készségnek ez a szelleme, s a vele kapcsolatos baráti lelkűiét azonban nem öncél, amit minden áron szolgálnunk kell. Ha ezt szem elől tévesztjük, pont az igazságnak árthatunk, amelyet pedig párbeszédünkkel szolgálni akarnánk. Tudta ezt már az ókeresztény párbeszédíró. „Közismert dolog - írja - mily könnyen megtörténhetik a hallgatókkal, hogy hízelgő szavakkal elvonják őket magának a valóságnak szemléletétől, úgyhogy válogatás nélkül helybenhagynak mindent. Nem különböztetik meg az igazat a hamistól, mert nem tudják, hogy a hitetlen dolgokban is lehet igazság, és viszont a valószínűnek látszókban is lehet hazugság. így aztán minél gyakrabban elhiszik a különféle állításokat, a náluknál képzettebbek annál többször rájuk cáfolnak. Mivel így merészségük folytonosan kudarcot vall, megítélésük hibáját rákenik magára az igazságra felpanaszolva, hogy mennyire bizonytalan. Végül is inkább elvetnek mindent, és felfüggesztenek mindennemű véleményalkotást, semminthogy megítélnék, melyik a hamis” (XIV. r. 4-5.).

Minucius Felix korában természetesen nem lehetett egyértelműen meghatározni az igazságkeresők meg a hithirdetők módszereit és magatartását. Hiszen a keresztény hit védőinek sokszor éppen azzal kellett semlegesíteniük a keresztények szellemi alsóbbrendűségéről hangoztatott pogány vádaskodást, hogy felvették a versenyt a rétorok ,,verbositas”-ával: bőbeszédű és cifra stílusával! Az „Octavius” szerzője mégsem hagy bennünket kétségben aziránt, hogy nem ebben kell keresnünk az igazság ismérvét. Miután megemlítette egyesek tunya közömbösségét az igazság iránt, így ír:

194