Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FÓRUM - Nyíri Tamás - Rónay György - Szennay András - Hajdók Zsolt: "Szélsőséges progresszívek és konzervatívok" (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához)
hangból, amilyen jellegű szemelvényeket a tanulmány szinte kizárólag közöl a „konzervatívok” táborából s oly kirívó furcsaságokból, amelyek nyomán a „progresszívokat” bemutatja, élethű képet kapni egyházunk mai életéről? Végül: rendkívül hiányoltam a kérdéses tanulmányban a valóban értéket jelentő „konzervatív” stílusú vagy „progresszív” beállítottságú teológia komoly képviselőinek távollétét. Egy-két név ugyan szerepel, de sematikus mondanivalóval, kiragadott mondattal csupán. Arról is el lehetne gondolkodni - ezért tartottam a magam részéről fölöslegesnek a tanulmány közzétételét - vajon érdemes-e itt, Magyarországon ezekről az anomáliákról szólni, amidőn nekünk idehaza még komoly „restanciánk” van a zsinati megújulás terén. Nem volna-e gyümölcsözőbb - az egyébként kiváló tollú és érdemes szerzőnek - inkább oly lelkipásztori témákkal hazai olvasóközönségünk előtt jelentkezni, melyek bizonyára az ő számára is „problémákat jelentenek” és segítséget nyújthatnának másoknak. Nem kétséges, a világegyház életében többen is akadnak ma, akik „mérgezik” a légkört, gyanakvást keltenek nemcsak nagy tehetségű, de mélyen hivő, buzgó teológusokkal szemben is. Azokkal szemben, akik nagy tudásukkal, valódi életközelségükkel (nem szobatudósok!) kívánják szolgálni Isten népét. Nem ok nélkül beszélt legutóbb Suenens bíboros a „teológusok elnyomásáról” (oppression). Arról, amelyet az „igaz hitnek” monopóliumát kisajátítani kívánók a „hit nevében" velük szemben alkalmazni akarnak. Napjaink legkiválóbb teológusainak „keresztútját” mindannyian ismerjük — írja Suenens. De nem ez volt-e sorsa már annak idején egy Mercier bíborosnak is, akit a római kúria modernizmussal gyanúsított?! (Vö. Informations Catholiques Internat. 1969. ápr. 15.) Ha valaki nem röstelli a fáradságot, hogy túlnézzen a „szenzációkat” hajhászó boulvard- lapoknak és egyházi zugsajtónak határain, akkor meg kell látnia: egyházunkban az evangéliumi időket idéző élet pezsgése kezd. megindulni; a valódi krisztusi szabadság korát kezdjük újra élni, azt, melyben a Lélek éltet s amelyben nem tudjuk elviselni, hogy a betű erejével bárkit is megöljenek. A szellemnek ez a szabadsága pedig előbb-utóbb le fogja rázni magáról az önkéntes gettóba-vonulásnak, a fóliáns-teoló- giának és anakronisztikus rövidlátásnak korlátáit. Ügy vélem, a hitért „aggódóknak”, papoknak és világiaknak egyaránt, olykor inkább lel- kiismeretvizsgálatot kellene tartaniuk. A szinte beteges lanyhaság után napjaink fiataljai végre pezsgő élet után vágynak. Még a „szélsőséges” holland fiatalok is (akiket szeretnek ilyennek kikiáltani a „hitvédők”). Eszükbe jut-e olykor e „hitvédőknek”, hogy míg Rómában a helybeli (nem turista) fiatalságnak csupán mintegy 15 százaléka jár templomba, addig a holland fiataloknak 50-60 százaléka?! S amíg számos „hitet védő” teológus kizárólagosan terminus technicus-okhoz köti az „élet igéit”, addig a holland fiataloknak (és szerte Európában sokaknak) zsebében ott a szentírás, napi olvasmányuk az evangélium. Igen, az egyik oldalon az öncéllá merevedett „hitvédelem”, a másikon viszont a „dolog”, azaz Krisztus és tanítása (mely igazság és élet) áll a középpontban. Nem ok nélkül mondta már jó néhány éve XXIII. János pápa: A zsinat megkezdése óta mindannyian noviciusok lettünk. - S jól tudjuk, hogy a novicius feladata: új életet kezdeni, nem pedig a régit „konzerválni”. S ugyancsak ez a nagy pápa figyelmeztet: tanúsítsunk szóban és tettben megbecsülést egymás iránt (Mater et magistra). Azok is, akik megújítani akarnak és azok is, akik számára nem áll már rendelkezésre erő ehhez a sok energiát kívánó munkához. Sematizálás lenne ezért - s számomra úgy tűnik, hogy Lantos-Kiss írása közel áll ehhez a hibához - az Egyházat a szélsőségek nyomatékos bemutatásával „két táborra” osztani. Mert ez nincs és nem is lehet így. Egy test, Krisztus titokzatos teste vagyunk mindannyian. S e testben minden tagnak megvan a maga funkciója, mely szükséges ahhoz, hogy az egész test éljen és fejlődjék. Viszont vannak a testen perifériális jelenségek, tényezők (pl. a köröm, a haj stb.), melyeket időnként nyesegetni kell. Az ilyen jelenségektől ne féltse soha senki az egyházat, Krisztus élő testét. Végezetül míg csak egyet. Szinte visszavisszatérő aggoaalmaskodás, sőt vád a „hitvédők” írásaiban, kijelentéseiben, hogy tekintsünk az „elrettentő” példára, a holland egyházra, annak bajaira stb. Nos, befejezésül álljon itt nem egy szélsőséges „újítónak”, nem is „forrófejű” fiataloknak, hanem a holland katolikus Püpöki Karnak egyik pászorleveléből néhány gondolat: „Nincs más választásunk: vagy megújulni, vagy megkövesedni. Ez érvényes az egyház életére is. Még azt is meg kell mondanunk: Mindig szükség volt nyugtalanságra, mert szükség volt megújulásra. Ma sincs ez másképp. A tegnap és ma egyháza sokkal több kérdést vet fel, semhogy a mozdulatlanság nyugalmát tekinhetnők üdvösnek. Ha átépítitek házatoka, hónapokon át por és törmelék között kell élnetek. De szívesen vállaljátok, mert szükség volt az átalakításra. Nos, habozás nélkül mondjuk: az egyházban is égetően szükséges az átalakítás. Ezt már maga az a tény is világosan mutatja, hogy annyian tekintették lakhatatlannak az egyház hajlékát és ezért vagy máshol találtak szellemi hazára, vagy pedig ide-oda bolyonganak, de inkább a szabadságot választják, mint a régi hajlékot. Szomorú szívvel kell mondanunk: az egyházat túl gyakran inkább vezette a világtól való félelme, mint Isten erejébe vetett hite, holott ez az erő az erőtlenségben mutatkozik meg igazán (vö. 2 Kor 12, 1) ... A megújulás 185
