Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 3. szám - FÓRUM - Nyíri Tamás - Rónay György - Szennay András - Hajdók Zsolt: "Szélsőséges progresszívek és konzervatívok" (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához)

FORUM „SZÉLSŐSÉGES PROGRESSZlVEK ÉS KONZERVATÍVOK” (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához) „Miért keresitek az élőt a holtak között” - kérdezte az angyal az üres sír láttán megzava­rodott asszonyoktól (Lk 24, 5). Ezt a kérdést kellene feltennünk azoknak az aggodalmasko­dóknak, akik attól zavarodtak meg, hogy az Egyház is feltámadt és él. Ki gondolna arra, hogy azért féltsen egy hatalmas fát, mert az nem olyan már, mint harminc évvel ezelőtt volt? Ugyanilyen képtelen gondolat az is, ha valaki az Egyházat félti a változások miatt. A változás az élet jele. Egyszerűen értelmetlen a keresztények életmódjának megreformálásából, a hit korszerű bemutatásából, az Egyház ké­pének a mai ember számára is elfogadhatóvá tételéből, az Egyház szüntelenül megújuló éle­tének megnyilvánulásaiból zűrzavarra vagy az Egyház belső szétbomlasztására következtet­nünk. Az Egyház élő szervezet és nem konzerv: nem kell féltenünk a friss levegőtől. Az Egy­ház nem tartósítható, mert a konzerválás min­den csírát elpusztít. Aki csírátlanítaná az Egy­házat, az a legdrágábbat pusztítaná el benne: a mo stár magot, „amelyet fogott a gazda s el­vetett kertjében” (Mt 13, 31), a kovászt, „ame­lyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, úgyhogy az egész megkelt” (Mt 13, 33). Mégis úgy tűnik, hogy a konzervatív „hit­védők” legszívesebben konzerválnák az Egy­házat. Bár bevallottan az ősöktől áthagyomá­nyozott értékeket akarják megőrizni, gyakran azonban csak neurotikus lelkialkatuk pedáns, fukar, erőszakos vágyait élik ki purifikátori szerepükben. Az élet - mind a biológiai, mind a pszichológiai, mind a szellemi — a megőrző és haladó erők dinamikus egyensúlya. Ha az emberi pszichén felülkerekednek a tartósító törekvések (regresszió!), akkor elkerülhetetlen a neurózis. A konzervativizmus nem „ártatlan” irányvétel, hanem ennek a neurózisnak a meg­nyilvánulása. A konzervativizmusban szenvedők „az igaz­ság történietlenségét” proklamálják. Ügy kép­zelik el, mintha a Jóisten egy csomó „hitigaz­sággal” telt zsákot adott volna át az Egyház­nak; s a teológusoknak nincs más feladatuk, minthogy ide-oda rakosgassák azokat, mint szí­nes üveggyöngyöket. Az ilyenféle „örök igazsá­gok” azonban egyáltalán nem léteznek: nem a mondat vagy kijelentés, hanem az — emberi nyelven tökéletesen soha nem kifejezhető — ítélet az, ami igaz vagy hamis. A mondatok­nak és a kijelentéseknek meghatározott nyelvi és értelmezési látóhatáruk van. Ennek az ér­telmezési horizontnak megváltoztatásával azon­ban értelmetlenné, hamissá, semmitmondóvá, vagy világosabbá és teljesebbé válnak az „igaz­ságok”. így van ez nemcsak a profán tudományok­ban, hanem a teológiában is. így érthető, hogy sok - húsz-harminc évvel ezelőtt még elidege­níthetetlen katolikus tanításnak vélt - igazság gondolkodásunknak mai háttere előtt elégtelen­nek, sőt jelentésnélkülinek bizonyult. XXIII. János pápa, amikor meghirdette az Egyház kor­szerűsítését, hangsúlyozta, hogy a régi tanítás lényege nem azonos annak történeti megfogal­mazásával. A pápa - amint a II. vatikáni zsi­nat igazolja - nem csupán szóbeli újításra, hanem a régi hit alkotó újraértelmezésére gon­dolt. A konzervatívoknak is be kellene végre látniuk, hogy azoknak, akik a keresztény hit teljesebb megértése kedvéért tekintettel van­nak a mai kor értelmezési horizontjára, nem az a céljuk, hogy aláaknázzák az Egyházat, vagy trójai falovat csempésszenek falai mögé. A helyes lelkipásztori buzgalom sem merül­het ki abban, hogy megvédjük híveinket az új eszméktől, hanem, hogy — amennyiben lehet­séges - pótoljuk azt, amit a kellő időben el­mulasztottunk megtenni. A híveket fel kell vi­lágosítanunk arról, hogy minden kor olyan szavakkal és mondatokkal fogalmazza meg a hitet, amelyek megfelelnek a kor emberről, vi­lágról, életről alkotott felfogásának. Ha pedig időközben megváltoznak az emberi gondolko­dás feltételei, formái és modelljei, akkor - hogy elkerülhessük a félreértéseket - újra kell fogalmaznunk a hit régi kifejezését. Az Egy­ház — a dogmatörténet kétségbevonhatatlan tanúsága szerint - sohasem tagadta meg egé­szen azt, amit egyszer teljes tekintélyével taní­tott, azonban a tanítás előterjesztésének és megfogalmazásának a módja új és nem várt alakot öltött minden korban. Nem lesz Egyházunk „Isten sírja” a világ­183

Next

/
Thumbnails
Contents