Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FÓRUM - Nyíri Tamás - Rónay György - Szennay András - Hajdók Zsolt: "Szélsőséges progresszívek és konzervatívok" (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához)
FORUM „SZÉLSŐSÉGES PROGRESSZlVEK ÉS KONZERVATÍVOK” (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához) „Miért keresitek az élőt a holtak között” - kérdezte az angyal az üres sír láttán megzavarodott asszonyoktól (Lk 24, 5). Ezt a kérdést kellene feltennünk azoknak az aggodalmaskodóknak, akik attól zavarodtak meg, hogy az Egyház is feltámadt és él. Ki gondolna arra, hogy azért féltsen egy hatalmas fát, mert az nem olyan már, mint harminc évvel ezelőtt volt? Ugyanilyen képtelen gondolat az is, ha valaki az Egyházat félti a változások miatt. A változás az élet jele. Egyszerűen értelmetlen a keresztények életmódjának megreformálásából, a hit korszerű bemutatásából, az Egyház képének a mai ember számára is elfogadhatóvá tételéből, az Egyház szüntelenül megújuló életének megnyilvánulásaiból zűrzavarra vagy az Egyház belső szétbomlasztására következtetnünk. Az Egyház élő szervezet és nem konzerv: nem kell féltenünk a friss levegőtől. Az Egyház nem tartósítható, mert a konzerválás minden csírát elpusztít. Aki csírátlanítaná az Egyházat, az a legdrágábbat pusztítaná el benne: a mo stár magot, „amelyet fogott a gazda s elvetett kertjében” (Mt 13, 31), a kovászt, „amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, úgyhogy az egész megkelt” (Mt 13, 33). Mégis úgy tűnik, hogy a konzervatív „hitvédők” legszívesebben konzerválnák az Egyházat. Bár bevallottan az ősöktől áthagyományozott értékeket akarják megőrizni, gyakran azonban csak neurotikus lelkialkatuk pedáns, fukar, erőszakos vágyait élik ki purifikátori szerepükben. Az élet - mind a biológiai, mind a pszichológiai, mind a szellemi — a megőrző és haladó erők dinamikus egyensúlya. Ha az emberi pszichén felülkerekednek a tartósító törekvések (regresszió!), akkor elkerülhetetlen a neurózis. A konzervativizmus nem „ártatlan” irányvétel, hanem ennek a neurózisnak a megnyilvánulása. A konzervativizmusban szenvedők „az igazság történietlenségét” proklamálják. Ügy képzelik el, mintha a Jóisten egy csomó „hitigazsággal” telt zsákot adott volna át az Egyháznak; s a teológusoknak nincs más feladatuk, minthogy ide-oda rakosgassák azokat, mint színes üveggyöngyöket. Az ilyenféle „örök igazságok” azonban egyáltalán nem léteznek: nem a mondat vagy kijelentés, hanem az — emberi nyelven tökéletesen soha nem kifejezhető — ítélet az, ami igaz vagy hamis. A mondatoknak és a kijelentéseknek meghatározott nyelvi és értelmezési látóhatáruk van. Ennek az értelmezési horizontnak megváltoztatásával azonban értelmetlenné, hamissá, semmitmondóvá, vagy világosabbá és teljesebbé válnak az „igazságok”. így van ez nemcsak a profán tudományokban, hanem a teológiában is. így érthető, hogy sok - húsz-harminc évvel ezelőtt még elidegeníthetetlen katolikus tanításnak vélt - igazság gondolkodásunknak mai háttere előtt elégtelennek, sőt jelentésnélkülinek bizonyult. XXIII. János pápa, amikor meghirdette az Egyház korszerűsítését, hangsúlyozta, hogy a régi tanítás lényege nem azonos annak történeti megfogalmazásával. A pápa - amint a II. vatikáni zsinat igazolja - nem csupán szóbeli újításra, hanem a régi hit alkotó újraértelmezésére gondolt. A konzervatívoknak is be kellene végre látniuk, hogy azoknak, akik a keresztény hit teljesebb megértése kedvéért tekintettel vannak a mai kor értelmezési horizontjára, nem az a céljuk, hogy aláaknázzák az Egyházat, vagy trójai falovat csempésszenek falai mögé. A helyes lelkipásztori buzgalom sem merülhet ki abban, hogy megvédjük híveinket az új eszméktől, hanem, hogy — amennyiben lehetséges - pótoljuk azt, amit a kellő időben elmulasztottunk megtenni. A híveket fel kell világosítanunk arról, hogy minden kor olyan szavakkal és mondatokkal fogalmazza meg a hitet, amelyek megfelelnek a kor emberről, világról, életről alkotott felfogásának. Ha pedig időközben megváltoznak az emberi gondolkodás feltételei, formái és modelljei, akkor - hogy elkerülhessük a félreértéseket - újra kell fogalmaznunk a hit régi kifejezését. Az Egyház — a dogmatörténet kétségbevonhatatlan tanúsága szerint - sohasem tagadta meg egészen azt, amit egyszer teljes tekintélyével tanított, azonban a tanítás előterjesztésének és megfogalmazásának a módja új és nem várt alakot öltött minden korban. Nem lesz Egyházunk „Isten sírja” a világ183
