Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (Remete Szent Pál ereklyéiről. - A "dialógikus teológia"
Fol. 29.). Innen szerezte meg a szenvedélyes ereklyegyűjtő IV. Károly császár 1355-ben, s őriztette a jól megerősített Karlstein várában, míg II. Lajos magyar és cseh király 1523-ban a budaszentlőrinci pálosoknak nem adományozta („caput S. Pauli I. Eremitae, qui prope Budám jacet” Gregorius Gyöngyesinus: Vitae Frat- rum . .. Föl. 93 . ..). 1526-ban a török elől menekülve Zalán- kemény János generális perjel és Bánffy Lukács provinciális perjel többek között Remete Szent Pál ereklyéit az erdélyi vajda erős sziklavárába, Trencsénbe vitték, de amikor I. Ferdi- nánd és Szapolyai János között törésre került a sor, a Pozsony melletti Mária-völgybe, majd a még biztosabb bécsújhelyi pálos kolostorba kerültek e kincsek, vagyis Remete Szent Pál, Ala- mizsnás Szent János és Szent László király ereklyéi (Föl. 69-72) s kifejezetten Remete Szent Pál fejereklyéje (Monasterium S. Pauli I. Eremitae Neostady ad immemorabili tempore possidet certum caput in Archivo . . . Föl. 90), amiről Borkovich Márton pálos generális perjel, később zágrábi püspök, majd kalocsai érsek így ír kéziratban bécsújhelyi vizitációja során: „Egykor sok szent ereklyéivel fényeske- dett Magyarország, mint Remete Szent Pál testével (pars pro toto), akinek fejét ma is őrzi a pálosok bécsújhelyi kolostora” (Föl. 92). Egyszer érdemes volna teljes egészében publikálni ezeket a pálos történeti kutatásokat a XVIII. századból, melyek ma már dokumentumszámba mehetnek, amikor pl. leírják egész részletesen a velencei Szent Julián templom Remete Szent Pál ereklyetartóját, szinte az utolsó szögig. De ízelítőnek talán ez is elég, egyelőre. (Gyéressy Béla) A „DIALÓGIKUS TEOLÓGIA”. Napjaink egyik nagynevű teológusa, Hans Urs von Balthasar nevezi így a szó nemes értelmében „korszerű”, ugyanakkor teljességgel a krisztusi igehirdetésre s a megváltás művére építő teológiát. (Vö. Hochland, 1968 decemberi számában: „Die Einheit der theologischen Wissenschaft”.) Az ige hirdetőjének, aki épp e funkciójában válik valóban az „Istenről szóló beszédnek”, azaz a teológiának munkásává, nem elégséges, hogy csak úgy általánosságban vegyen tudomást környezetéről, hallgatóinak, embertársainak belső és külső világáról. Nem, ennél sokkal többre kell ügyelnie, többet kell tennie. „Utói kell érni” az embereket - írja von Balthasar. A ma emberének belső igényeit, gondolkodásmódját, az isteni dolgokhoz alkalmazkodni már-már alig tudó álláspontját is szervesen bele kell dolgoznia teológiájába, igehirdetésébe. Igaz, ehhez hasonló munkát végzett régebben az ún. apologe- tikus teológia is. Feladatát azonban csak igen fogyatékosán tudta ellátni. Ennek a „régi” apo- logetikának feltétlenül voltak korszerű feladatai és érdemei is, nem egyszer azonban feltűnő szűklátókörűségről, introvertáltságról tett tanúságot. Az apologéta szinte mindig monológot, egyoldalú beszédet folytatott, legjobb esetben az ellenvetésekre - olykor rég elavultakra - készítette el már előre válaszát. A ma teológusa előtt mindjobban - úgy is mondhatnók: újra - világossá válik, hogy Krisztus kegyelme, alapjában és lényegében, minden egyes embert már megérintett. Minden ember oly teremtménye Istennek, aki egyszülött Fiát „bűnné tette”, oly emberré, akinek haláltusájában még az Istentől elhagyott embernek gyötrelmeit is át kellett élnie. S épp ebben a mindenkiért meghaló, minden embert megváltó Krisztus erejében és kegyelmében válik lehetségessé, hogy a teológus mindenki számára hirdethesse az „ismeretlen Istent”. Azt, akit nem ismernek - és mégis tisztelnek (Apcs. 17, 23). Az ilyen teológiának, a megváltás univerzális erejéről el nem feledkező teológusnak ma több hitele van, mint bármiféle „bölcsességet” vagy épp bölcseletet előadó apologetikának. Az ilyen stílusú, ebben a szellemben fogant teológiát nevezi H. U. von Bathasar ,,dialogikus teológiának” . Annak, mivel itt az evangéliumi hit hirdetője minden embert, a „partnert” valóban, mint testvérét tekinti. Testvérét Krisztusban, testvérét, aki azonos sorsban él, azonos jövő felé, Isten mindannyiunkat érintő uralma és ítélete felé tekint. Ez a dialógikus teológia nem riad vissza attól sem, hogy meghallja a partnernek azokat a problémáit és kijelentéseit, melyek az egyház isteni eredetét kérdőjelezik meg. Nem mond „anatémát” a kérdőjelek tabuját félreállító embertestvér fölött, mivel tudja, hogy az egyház és annak teológiája olykor hitelt nem érdemlő módon beszél Istenről, egységről vagy épp szerétéiről. (Pl. az egyház megosztottságának botránya, a ,,hivatalnok”-papok működése stb.) A teológusnak e dialógus során egész emberségében kell exponálnia önmagát, nem elég, ha a „tanra” hivatkozik, azt adja elő. Személyes állásfoglalásra és tanúságtevésre is kötelezett Isten és egyháza mellett. Ahhoz természetesen semmi kétség sem férhet, hogy e személyes meggyőződésből, hitből fakadó teológia és igehirdetés nem relativizálhatja Krisztus igazságát. Nem, mivel a teológus Krisztust, a megfeszítettet hirdetheti csupán embertársai előtt. A dialógikus teológia gyakorlatát végző, tanúságtevő teológusnak örök mintája maga Krisztus, aki mindenki felé fordulva, mindenki felé feltártan, az emberek baját-gondját ismerve, átérezve, mindenkivel mindig csak jó téve hirdette Istent, fordult az egész emberiség felé. E dialógikus teológia több, mint pusztán az ún. kérügmatikus, azaz igehirdető teológia. Több, mivel nem csupán belülről kifelé fordul, meglévő saját hitéről tesz tanúságot, a „saját” evangéliumát hirdeti, hanem az embertestvérekkel társalogva, tárgyalva, azoknak meggyőződését, problémáit figyelve, lépésről lépésre halad a „külső világ” felől saját és embertestvérének benső világa felé. A „theologia crucis”-nak útja 134
