Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - FÓRUM - A negatív irányú születésszabályozás indokai
Hétgyermekes családapa: A negatív születésszabályozásról szóló fenti tanulmánynak sincsen több hibája, mint azoknak, amelyeket eddig általában a témáról olvashattam. Szinte mindegyik arra az illúzióra épül, hogy volt - vagy lesz - valaha is a világon egy ifjú házaspár, mely még jóval a nászéjszaka előtt áttanulmányozza a családtervezés teljes irodalmát és megvitatja az összes javallatokat. Azt is, amit a föld túlnépesedése ellen küzdő nemzetközi szervezetek ajánlanak figyelmükbe, s azt is, amit a különböző orvosi irányzatok propagálnak, meg amit erről az Istenben hivő embereknek a maguk egyháza tanít, sőt parancsol. S amikor már mindent alaposan áttanulmányoztak ,amikor már mindenkivel — pappal, orvossal, jóbaráttal, Tervhivatallal, munkaadóval - kercsztbe-kasul konzultáltak, akkor jön a papír és ceruza, meg egy előjegyzési napló és már kezdődhet is a mérnöki pontosságú betervezése a jövendő családnak, nem feledkezve meg arról sem, hogy melyikük nyomja majd a ,»gázpedált” s melyikük a „féket”. Bizony ez nem így történik. A gyakorlatban az úgynevezett gyerekkérdés komolyan csak akkor merül jel a fiatalok között, ha a) sehogyan sem jön az a gyerek, pedig mindketten szeretnék, b) ha egyikük sem akarta „még most” ennek ellenére mégis jelentkezik, c) ha egymásután túl gyorsan jelentkeznek a gyerekek, d) ha közös elhatározással már bezárták a kört, de mégis egy újabb kérdezkedik a körbe, végül e) ha egy szülés után orvosi javaslat figyelmeztet a következővel járó, igen súlyos következményekre. Lehetnek tehát előre való tervezések, megfontolások, de mindez és minden akkor fordul komolyra, amikor dönteni kell. Ennél a döntésnél van azután szükség a Hu- manae vitae által is emlegetett „felelős apaságanyaság” teljes ébrenlétére. Csakhogy tapasztalatom szerint ilyen igazán felnőtt és minden irányban felelős apaság-anyaság sem tud előre kialakulni, hanem csak menetközben. De még akkor is csak ott, ahol a családról már úgy beszélhetünk, mint az élet által alaposan megpróbált, összeforrott testi-lelki-szellemi-gazda- sági közösségről. A másik tévedés az, hogy a szerelmet valamiképpen sterilizálni lehet. Nemcsak a házasságon kívülit nem lehet, hanem a hitvestársi szerelmet sem. Sőt: csak azt nem lehet igazán. Minden ilyen irányú kísérlet végzetes lehet s a házasságon belüli szerelem felbomlásához vezethet. Márpedig hivő ember létemre vallhatom, hogy amit mi a házasságban „szentségi erőnek” tartunk, abban erőteljesen bennefoglal- tatik a szerelem is. A keresztény házasságban is a szerelem gyümölcse a gyermek. A hitvestársi szerelem átjárhatja - és át is kell járnia - az isteni kegyelemnek sok sugarú kiáradása, de amire az rásugárzik, az mégiscsak erősen testi, érzelmi, ösztöni valóság. (Jobb szó híján mondjuk szerelemnek a házasságban is, pedig ott már sokkalta több.) A hitvestársi szerelemnek is igen gazdag megvalósulási területe, széles skálája van. Természetellenes volna azt erőltetni, hogy minden szerelmi mozzanat az utódok létrehozására irányuljon. Ez irreális. Kétségtelen, hogy túl merevnek és nehezen járható útnak látszik az az egyházi álláspont is, hogy „mindenegyes házassági aktus nyitva ma- radajon az élet továbbadása számára”. Mert a megtartóztatásnak ugyan ezen a területen is lehet jótékony hatása, de egy dolgot azért érdemes volna figyelembe venni: ez a fajta megtartóztatás más, mint akár a bojt legnehezebb formája is. Csak az egészen kivételes lelkialkatok bírják. A többség olyan kibúvókat keres és talál, mely előbb-utóbb lealacsonyítja, sőt fel is bonthatja a hitvestársi szerelmet. Ezzel magát a házasságot is. Itt van az igazi veszélyzóna, amit nem lehet megkerülni azzal, hogy „gyóntatószék is van a világon”. Éppen ezért mindenféle javaslatnak elsősorban arra kellene figyelemmel lennie, hogy a hitvestársi szerelem ép és egészséges maradjon. Ne ártson neki se a védekezés, se a gáttalan- ság. Az „agyontervezettség” ugyanis ebből a szempontból nem kisebb veszély, mint a terve- zetlenségnek az a formája - amit ez a tanulmány is ajánl -, hogy tudniillik nincs tekintettel sem a család, sem a társadalom, a nemzet vagy éppen az emberiség egzisztenciális teherbíró képességére. Ennek az egészséges - a mézesheteken, sőt a sorozatos gyermekáldásokon is túlélő - hitvestársi szerelemnek ugyanis mindenfajta védekezésnél és szabályozásnál is „szabályozóbb” szerepe van egy minden szempontból megfelelően kialakított családi közösség létrehozásában. A teremtő Isten adta ezt legmegfelelőbb eszközül két ember találkozására és az egymásra talált életeknek utódaikban való folytatására. Ha csak arra adta volna, hogy új életek szülessenek, nem volna szükség házasságra, csupán átmeneti találkozásokra. A tanulmánynak sokban igaza van. Helyesebben : sok többgyermekes család életében találhatunk olyan mozzanatokat, amelyek a tanulmány egyes tételeit igazolni látszanak. De anélkül, hogy megdicsőíteni igyekeznék a sokgyermekeseket, aligha lehet általános igénnyé felléptetni azt a helytállást, amit a sokgyerekes szülők vállaltak, méghozzá nagyon ritkán előre átgondolt szándékkal. Többnyire úgy, hogy az előre fel nem mért kockázat erkölcsi feltételeihez menetközben nőttek jel. Nemcsak a jelentkező új életeket fogadták el, hanem a sok gyermek felnevelésével járó gondokat, nélkülözéseket és kereszteket is. Csakhogy ezt nem lehet mindenkitől elvárni. 122
