Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Szennay András: Valóban feltámadt (Lk 24,34)
amíg csak a földön az „ország evangéliumát” (Mt 24, 14) hirdetni fogják, a keresztény igehirdetés e történeti tanúsításáról, annak a szó szoros értelmében vett „alapozó” erejéről soha le nem mondhat? A feltámadást gyakran Krisztus „legnagyobb csodájaként” említik. A kifejezés nem egészen pontos. A „csodának” kategóriája nem világítja meg kellőképp azt az eseményt, ami a feltámadásában előttünk áll. Itt nem egyszerűen egy halottnak „feltámasztásáról” van szó. Nem arról, hogy valaki élt, meghalt, majd „csoda” folytán ugyanazzal a testtel él tovább. Nem, mivel a Feltámadott egészen más létmódban állt újra tanítványai elé. Olyanban, mely az ember számára a végső időkben elkövetkező, eszkatológikus tökéletességet tükrözte. Ezért is mondjuk teljes joggal, hogy a feltámadott Krisztus a világ végezetéig mint „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1, 18) áll előttünk. Erre gondolva, amidőn visszautasítjuk a Bultmann-féle radikális mítosztalanítást, nem eshetünk a másik végletbe sem. Már Aquinói Szent Tamás figyelmeztetett, hogy az apostolok látták Jézust, de ez a látás a hivő szemek látása volt [12]. Ezért is tudja a feltámadást csakis a hitnek szeme a realitások világában elhelyezni [13]. S épp ezért mondhatjuk azt is, hogy Krisztus teste nem valami rendkívüli „csoda” folytán, hanem egészen „természetes” módon jelent meg zárt ajtókon át apostolai előtt. Ti. a megdicsőült test számára ez valóban természetes volt. - Hogy ezt „józan ésszel” nem lehet megérteni? - az csak természetes. Minden tudott és megértett tény mindig csak hétköznapi, közönséges esemény marad. De „ahová az értelem felfogóképessége már nem hatolhat, ott jogaiba lép a hit” [14]. A feltámadás - lényegét illetve — misztérium. Ténye túllép minden evilági, történeti kategórián. Általa és benne a „másik világ”, a misztérium világa jelentkezik. Nem oly tény, melyet szemtanúk — ma úgy mondhatnók': tudósítók, riporterek — közvetítettek. Rendkívüli lények, angyalok adnak róla hírt. Ez is utal rá, hogy a „másik világ” lépett itt be a földi életbe. Igaz, a Feltámadott eszik-iszik, beszélget, mégis rendkívüli módon, zárt ajtókon át jelenik meg. És nem is mindenkinek, csakis a hit világában élőknek. Ezért nem vállalkozhat senki arra, hogy a húsvéti eseményeknek „lényegét”, üdvöthozó és titokkal terhes lényegét feltárja. Ugyanakkor viszont azt is valljuk, - s itt teljesen szemben állunk a Bultmann-féle interpretációval -, hogy a történeti vonatkozások, a dolgoknak történeti ,,oldala” is a misztérium lényegéhez tartozik. Hogy az, aki a tanítványok előtt ismételten megjelenik, ugyanaz a Jézus, akivel földi élete során jártak-keltek, akit keresztre feszítettek, aki meghalt és sírba helyeztek. Igaz, az „üres sír” tanúsítása „néma tanúsítás” csupán. De az is igaz, hogy e sziklasírnál kezdődött el az egészen új. Annál a sírüregnél, mely látta a „régit” is, a sírba helyezett Jézust. Napjaink jeles teológusai - a legkisválóbbak is - nem vonják kétségbe Bultmannak és iskolájának bizonyos értékeit. J. Bourke pl. hangoztatja, hogy az egész kereszténység hálával is tartozik Bultmannak. Annak ellenére, hogy „elmélete mélységesen téves, sőt eretnek tanítás”. Megtanulhatjuk azonban tőle, hogy szemünket ne csak a külső eseményekre, tényekre szegezzük. Nem, hanem ennél tovább, ezeknél mélyebbre is kell néznünk. Csakis így tárulhat fel előttünk Jézus „titka”, így kerülhetünk közelebb a megváltás misztériumához. Jézus élete, megváltó halála és feltámadása ugyanis Istennek oly gesztusai az ember felé, melyek nyomán örök üdvösség fakad számunkra [15]. Nem lehet kétséges, hogy az az exegézis, mely kizárólag a mítosztalanító törekvéssel közeledik a feltámadáshoz, téves eredményhez, téves tanításhoz vezet. Ezen az úton semmivé foszlik a tárgy, a tény, - minden puszta „gondolattá” válik csupán. S tény hiányában azután a gondolat tovább formálható, új gondolatokká alakítható. Oly képzeleti játék, értelmezésbeni manipuláció számára nyílik így út, melynek nyo7
