Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - TÁVLATOK - Merre tart a teológiai oktatás?
annak szelleméből folyó szolid, tudományos, korigényeket kielégítő választ - mindez a történeti kutató számára érdekes téma lehet, ám azonban másodrendű jelentőségű. Annál inkább húsba-vérbe vágó a ma teológusa és mának hivő embere számára, hogy - szakemberek irányításával — újra átgondolják isten örökérvényű kinyilatkoztatását. S ennek szellemében, mai objektív, tudományos ismereteink, tapasztalataink alapján adjuk meg a ma emberét érdeklő létfontosságú kérdésekre a megfelelő „teológiai” választ. A ma teológusa, lelkipásztora (lehet-e e kettőt alapjaiban szétválasztani?) a ma kérdező, töprengő emberének kell, hogy megnyugtató, hitből és tudásból fakadó válaszokat adjon. (Mindezen gondolatok a fent idézett tanulmányokban állandóan szerepelnek.) Nem kétséges, hogy - erre J. Ratzinger számos írásában rámutatott - Jézus Krisztus üzenete volt a pogányok misszionálá- sának, a felvilágosodás korának idején - és napjainkban is a teológia számára a döntő. Ez az alapvető megállapítás azonban nem „légüres térben” mozgó embereket tart szem előtt. Azt is magában foglalja ugyanis, hogy Krisztus Urunk kora óta az emberi sorskérdések nem némultak el. Számos egykor aktuális probléma elavult, de helyettük újak támadtak. S meri-e vallani akármelyik teológus is, hogy Jézus evangéliumának szavaiból minden idők minden embere számára „kész válaszokat” tartogat tarsolyában? Nemde ősi emberi tapasztalás, hogy minden generáció és minden kor egyre újabb kérdéseket intéz ~ nem csupán a szaktudományok képviselőihez, hanem - a teológushoz is. S azt is a tapasztalás igazolja, hogy a kérdések egyre konkrétabb fogalmazásban jelentkeznek. Oly módon, melyekre - lelkiismeretesen és becsületesen - nem lehet régi „általánosságokat” válaszként ismételgetni. Az ember újra és újra tud olyant és úgy kérdezi, amit és ahogy még nem kérdeztek. És a teológus-lelkipásztor - Krisztus evangéliumának vezetésével és fényénél - kemény munkával, szellemi és tudományos erőfeszítéssel kell, hogy a mindig „korszerű” válasz után kutasson. Olyanok után, melyeket nemcsak a kevesek, a „kiválasztottak” értenek és szívlelnek meg, hanem Isten népének széles rétegei is. - Ez alól a felelősségteljes, nem csupán régi „tézisek” ismétlő munka alól egyetlen hivatásának élő pap (mert minden pap, sőt világi hivő is - ha csak kissé is elmélyül Krisztus tanításában - egyben „teológussá” is válik) sem mentesülhet. A lelkipásztori szempont jelentősége A teológiai tudományos képzés - minden jelentősége mellett - soha nem vonatkoztathat el a hármas papi feladattól: az ige hirdetésére, a szentségek kiszolgáltatására és az egyház szolgáló vezetésére való feladat előkészítésétől. E gondolatot a zsinati okmányok csakúgy, mint számos püspöki konferencia körlevele egyhangúan nyomatékozzák. Mindez nem valamiféle „másodrendű” tudományosságra jelent felszólítást; arra viszont fölhívja a figyelmet, hogy a szakemberek (a teológia professzorai) saját szakterületük speciális kérdéseinek végeláthatatlan részletezésével ne terheljék tanítványaikat. Azok a fiatal teológusok, akikben bizonyos szakkutatásra serkentő hajlam szunnyad, az évek során - a szaktanár irányítása mellett — úgyis megtalálják majd a „maguk útját” a teológiai kutatás berkeiben. Mindenesetre hangsúlyozni kell - ezt a fent említett római tanácskozáson és másutt (pl. a német püspökök konferenciáján) is kiemelték, hogy a lelkipásztori igények figyelemmel kísérése nem jelenthet nívó-süllyesztést. (Herder Korrespondez, 1968 márc.) Az csak természetes, hogy a még alig végzett teológusok - a legszolidabb tudományos képzés után sem léphetnek mindjárt „univerzális szakemberként” tanítványaik, híveik elé az iskolában, a templomban. A teológiai stúdiumok során viszont a hallgatók oly készséget kell, hogy elsajátítsanak, melynek nyomán - további komoly önképzéssel - képesekké válnak majd az önálló ítéletalkotásra, gondolkodásra, a 106
