Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Radó Polikárp: A végleges új miserend
szintén kétszer. - A könyörgés ezután átcsap az Isten dicsőítésébe: Dicsőség a magasságban Istennek. Ezt az éneket vagy éneklik vagy mondják valamennyien egyszerre, vagy a pappal váltakozva. A pap ezután - anélkül, hogy üdvözölné a népet - azt mondja: „Könyörögjünk!”, majd rövid csend után elmondja az aznapi (egyetlen) könyörgést, amelyre a nép ámennal felel. AZ IGE-INTENTISZTELET. A lektor az ambónál olvassa az első olvasmányt, mindenki ülve hallgatja. Az olvasmány után zsoltárének, vagy más ének következik. Ezután olvassák föl a második olvasmányt, amely ünnep és vasárnapon mindig meglesz. Utána következik az Alleluja éneke. A harmadik olvasmány, az Evangélium. A pap vagy a diákonus az oltár előtt meghajolva csendesen imádkozik: „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat Mindenható Isten, hogy méltón hirdessem szent Evangéliumodat”. Utána a pap vagy a diákonus olvassa vagy énekli az ambóról az Evangéliumot. - Mind a három olvasmány után ez az új rendtartás befejezésnek ezt a szót ajánlja: ,,Az Űr szava ez”- A hívek felelete: „Istennek legyen hála”, az Evangélium után: „Áldunk téged Krisztus”. Az Evangélium után vasár- és ünnepnapon kötelező a Homilia, bármikor megengedett (IG nr 41-42 és OM nr. 14). A Homilia után következik a Hitvallás: a Credo. Ezt a pap együtt mondja a néppel. Amikor a szavak következnek: „Megtestesült a Szentlélek erejéből . . .”, mindenki meghajol (IG nr 98 és OM nr. 15). Az Ige-istentiszteletet berekeszti az egyetemes könyörgés, vagy a hivők imádsága. AZ EUKARISZTIA LITURGIÁJA. Az Eukarisztia liturgiája első részében az áldozati adományok előkészítése. Azelőtt „fölajánlás” (offertorium) volt a neve, most az említettet is használja az új miserend (praeparatio donorum IG nr 48.1). Ez a rész gyökeresen megváltozott. A hivők is részt vehetnek azzal, hogy akár kenyeret és bort vagy más ajándékot az Egyház és a szegények részére az oltárhoz visznek (IG nr 101). Ezt megfelelő módon szervezni lehet, szimbolikus átadássá, mert aligha képzelhető el, hogy az utcáról érkező hívek adományokat hoznának táskájukban. A hívek nevében ugyanis egy választott kis küldöttség adhatná át az ajándékot. A pap az oltárnál a kehely-tányérkát a nagy ostyával az oltár fölött kissé fölemeli és hálaadó imát mond az oltár közepén: „Áldott vagy Urunk, a mindenség Istene, a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret, amelyet Neked fölajánlunk, a föld termését s az emberek kezeművét: legyen számunkra belőle az Élet kenyere”. Ha a fölajánlás éneke véget ért, hangosan is mondhatja ezt. A nép ebben az esetben ezt feleli:,.Áldott legyen az Isten mindörökké”. - Ezután a pap bort önt a kehelybe és kevés vizet és halkan mondja az eddigi imádságot megrövidítve („Isten, te az emberi természet méltóságát. . .”). A kelyhet egy kissé felemelve, megint áldást mond, ha lehet, hangosan is: „Áldott vagy Urunk, a mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a bort, amelyet neked fölajánlunk, a szőlő termését és az ember kezemunkáját, legyen számunkra belőle a Lélek itala”. A nép hasonló módon felel reá. Utána a pap az oltár előtt mélyen meghajolva mondja csendesen: „Fogadd el, Urunk, szívünk alázatát. . .” Ezután tetszés szerint megfüstölheti a kenyeret és a bort és az oltárt. A pap azután megmossa a kezét, mindössze ennyit mondva: „Moss meg engem, Uram, gonoszságomtól és bűnömtől tisztíts meg engemet”. Utána az oltár közepén kitárt kézzel mondja a népnek: „Imádkozzatok testvérek . . .”, mire a nép a szokásos módon felel. Megjegyzendő, hogy az oltárfüstölésnél elmarad a tömjén megáldása és minden, eddig csendesen mondott imádság (IG nr 105). A pap ezután elmondja hangosan az áldozati adományok fölötti imát, amelyre a nép Ámennel felel. AZ EUKARISZTIKUS IMÁDSÁG (KÁNON). Ez az imádság a misének a középponti, legfontosabb része. Kezdődik a prefációval, amely változó és énekelhető bevezetés a Kánonhoz. A pap köszöntéssel kezdi: „Az Ür legyen veletek!” - ezt kitárt kezekkel mondja, az eddigi gyakorlattól eltérően, mert eddig az oltáron nyugvó kézzel mondotta el. Amikor azt mondja: „Emeljük fel szívünket!”, magasabbra emeli kezeit (IG nr 108) és hozzáfűzi, anélkül, hogy összetenné a kezét: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek”. A nép felelete után a prefációt mondja vagy énekli el. A prefáció jellege a hálaadás: a pap az egész nép nevében dicsőíti az Atyaistent és hálát ad neki az üdvösség művéért, a napnap, az ünnepnek vagy a szentidőnek különbsége szerint (IG nr 55.a). A változó prefációra felelet a Sanctus éneke. Ezt az „egész gyülekezet énekli vagy mondja, vele együtt énekli vagy mondja a pap” (IG nr 55. b. és OM 27). Mind a négy Kánonban megvan az epiklézis, vagyis a Lélekhívás, amelyben a Szentleiket kéri az Egyház, hogy isteni ereje által az emberektől fölajánlott ajándékokat megszentelje, helyesebben Krisztus testévé és vérévé változtassa (IG 55. c.). A Kánon központi része az utolsó vacsora elbeszélése. Ebben Krisztus szavaival és cselekedeteivel az utolsó vacsorát a pap jelenvalóvá teszi. Ezen a vacsorán Krisztus szenvedésének és feltámadásának szakramentumát alapította meg, és az apostoloknak a kenyér és a bor színe alatt saját testét és vérét nyújtotta át, s egyúttal parancsot adott, hogy ugyanezt a szent titkot folytassák mindörökre (IG nr. 55. d.). Ezt a parancsot folytatja az Egyház, amidőn a pap vagy az összes áldozópapok, akik együtt miséznek, az utolsó vacsora elbeszélését mondják és ezzel konszekrálnak. Az utolsó vacsora elbe102
