Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Nyíri Tamás: Fejlődéstan és teológia
Nyíri Tamás FEJLŐDÉSTAN ÉS TEOLÓGIA Több mint száz évvel Darwin után közhelyszámba megy már, hogy az ember az élet hajnaláig visszanyúló fejlődés eredménye. Napjainkban alig akar antropológus, aki komolyan kétségbe vonná, hogy az ember egy-kétmillió évvel ezelőtt, természetes fejlődés eredményeként jelent meg a világon. Ma már nem a fejlődés ténye a probléma, hanem az, hogy ez a fejlődés nem determinált és nem megváltoztathatatlan. Az ember képes arra, hogy szembe forduljon a fejlődés vak sodrával és kezébe vegye jövőjét, írja Dobzhansky, korunk kiváló genetikusa [i]. A csaták zaja elült, de a harcmező nem néptelenedett el. Vannak, akik továbbra is úgy vélik, hogy a teremtés és a fejlődés kölcsönösen kizárják egymást. Nem is olyan régen valóban ez volt a jelszó: fejlődés vagy teremtés. A mai katolikusok - egyháziak és világiak - tekintélyes hányada olyan korban nevelkedett, amelyben az Egyház elsősorban arra törekedett, hogy megőrizze a keresztény tanítás elidegeníthetetlen értékeit. Amíg számos kiváló biológus a leszármazásra hivatkozva vonta kétségbe az ember és az állat közötti alapvető különbséget, addig az Egyház nem fogadhatta el az evolúciót. Időközben azonban nyilvánvaló lett, hogy a fejlődés nem teszi feleslegessé a teremtést, a teremtés pedig nem vetélytársa a fejlődésnek [2]. A fejlődéselmélet nem veszélyezteti többé az ember méltóságát, s így nem kényszerül védőállásokba az Egyház sem. A katolikus filozófusok és teológusok egyre nyomatékosabban állítják, hogy a jajok állandóságának elmélete nem tartozik a keresztény hit letéteményéhez, mert nem a kinyilatkoztatásnak, hanem az ókori filozófiának köszönheti eredetét, és hogy a fejlődés gondolata nincs ellentétben a teremtés gondolatával [3]. A fejlődés eszméjének fejlődése Darwin gondolatai alapjában rendítették meg a XVIII. század végére kialakult, és a fajok állandóságának feltételezésére épült antropológiát. A fejlődéselmélet legalább annyira forradalmasította az emberről és világról vallott nézeteinket, mint a kopernikuszi fordulat. Kopernikus a „világ” fogalmát kiterjesztette az „égre”, amely azóta nem világ feletti dimenzió, hanem ennek a mi világunknak átlátott és megismert része. Darwin az „időt” terjeszti ki a világra és a szó eredeti értelmében „szekularizálja” azt [4]. Bár Darwin vitte győzelemre, maga a gondolat nem tőle származik. Már a régi görögök ismerték a fejlődés dialektikus mozgását (Héráidéitősz); az ősnemzést (Empedoklész, Anaxagorasz, Dé- mokritosz); a természetes kiválogatódást (Empedoklész), valamint az alkalmazkodást (Anaximander). A platóni-arisztotelészi metafizika szöges ellentéte az evolúciónak, de a fejlődés gondolata az egyházatyák korában sem tűnik el. Mitterer hívta fel a figyelmet arra, hogy Szent Ágoston evolúciós modellben gondolkodik. Az arisztotelészi kézműves modellel szemben Ágoston modellje a földművelés: Arisztotelész kézműves terméknek, Ágoston valódi termésnek tekintette a világ dolgait, amelyek nem készülnek, hanem keletkeznek. Szent Ágoston gondolkodásában előkelő helyet foglal el az idő: 6 nemcsak térbeli (szobor), hanem időbeli (költemény) és tér-időbeli (tánc vagy dráma) valóságokat is ismert. Természetesen időbe telik a ház felépítése vagy a szobor megmintázása, de miután már elkészültek, függetlenek az időtől. Az épület vagy a szobor akkor is az ami, ha csak egy pillanatig áll fönn. Ezzel szemben a költemény, a dal, a tánc egyetlen kiszakított pillanatban sem az ami, hanem a pillanatok' összefüggő egymásutánjában valósul meg. A vers vagy a zenemű elkészülte után sem mondhat le a hangok és a koreográfiái elemek egy93
