Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 2. szám - Gál Ferenc: A hit éve
a kegyelmi légkörben, amit az evangélium teljes értelmezésé mutat. Ma idegenül cseng az az aszkétikus szemlélet, amely a földet a siralom völgyének nevezte. Az alkotó ember arra törekszik, hogy ne maradjon a siralom völgye; s az evangélium módot ad arra, hogy törekvését helyeseljük. Nem arról van szó, hogy ,,a kereszt botrányát” megszüntessük, hanem arról, hogy a maga helyére tegyük. A teológiában valljuk, hogy Isten a kegyelemmel már beoltotta világunkba az örök élet csíráját, mint reményt, szeretetet, bizalmat, tetterőt és örömet. Ezeknek a jelenléte arra való, hogy az emberben megvalósuljon a krisztusi nagykorúság és kifelé megnyilvánuljon, mint történelemalakító tényező. A világkép változása A természettudományos szemlélet abban különbözik a bölcseleti módszertől, hogy megáll a tapasztalati dolgok határánál. Jellemző példája Berthold Brecht: Galilei élete c. darabjának egyik jelenete. A távcső behatol a csillagok világába és ott csak fizikai testeket lát. „Ma 1610. június 6. Az ember beírja naplójába: az ég nem létezik.” Nem sokban különbözik tőle Bultmann megállapítása: „Ma, amikor az ember a villanyt és rádiót használja s a betegségeket modern orvosi módszerrel gyógyítja, nem hihet az újszövetségi Szentírás szellemvilágában és csodáiban” [7]. Az ilyen megállapítások azoktól származnak, akik a hit tárgyát tévesen jelölik meg. Mi nem a természetben rejlő misztikumot tesszük meg Istennek, hanem a világfeletti örök szellemet nevezzük így. Ha a tudomány el is tünteti a természet titokzatosságát, ha egymásután magyarázatot is ad jelenségeire, még mindig magyarázatra szorul a változó és esetleges lét. Isten nem az első szem az okok láncolatában, hanem minden tapasztalati létnek a kívülálló előfeltétele. Ha a világot végtelennek és öröknek mondom, úgy látszik, hogy kitérhetek a teremtés ténye elől. Előbb azonban azt kellene bizonyítani, hogy ami változik és részekből áll, lehet-e végtelen vagy örök. A modern világkép erre nem ad feleletet, ezért nem is zárja ki a világfeletti Isten létét. Azt azonban el kell ismernünk, hogy a világkép tisztulása a hit tisztulását is jelenti. Ha Isten mint teremtő más létrendben van, akkor a természet a maga rendjében egészen természet és az ember egészen ember. Szabadsága és törvénye be van oltva a létbe, nem kívülről rárakott teher. Megvan a saját kibontakozása, önállósága, értéke. Az ember annyira be van ágyazva az anyagvilág képeibe, hogy az igazságot csak fárasztó kutatással találja meg. Arra is megvan a lehetősége, hogy bezárkózzék a földi értékek közé és magát tekintse a világ befejezésének. A hit nem veszi el a meggyőződést, hogy a tapasztalati világ csúcsán állunk. Ellenben felhatalmaz arra, hogy személyes tudatunk és szabadságunk birtokában áttekintsünk abba a létrendbe, ahonnan Isten szintén személyes elhatározással szól hozzánk. Sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy a hit elsősorban saját emberi mivoltunkat tisztázza. „Ha Isten beszélni kezd, ott a bennünket érdeklő egész létről van szó. A kinyilatkoztatás nem elszigetelten Istenről szól, hiszen nem olyan fény az, amely - hogy úgy mondjam - Istent világítja meg, hanem olyan, amely Istenből árad ki és mi létünkre vet világot” [8]. Mindenesetre az Egyházban is fejlődésre és haladásra volt szükség, hogy jobban áttekintsük az egyensúlyt az ember immanentiája és természetfölötti hivatása között. Biztos, hogy ebben az általános emberi haladás is segítette a teológiát. A teremtés tételéből kiindulva, ezt természetesnek is tartjuk. A természet Isten akaratából hordozza a kegyelmi rendet, tehát a kettő között megvan a kellő összehangoltság. Amikor a hit ésszerűségéről beszélünk, nem elég csupán az előzményeit tisztázni, hanem figyelembe kell venni magát az embert is, aki hivatva van az isteni szó meg- hallására. Arra gondolok, amit Trütsch így foglal szavakba: „Ha az ember képének eltorzításával közeledünk a kinyilatkoztatás forrásaihoz, a hitről való kijelentéseit 76
