Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 2. szám - Kecskés Pál: Szent Tamás és a II. Vatikáni Zsinat
Tudományelmélete Ezek a kijelentések vezérfonálul a tudományok művelésének azt a módját adják, amelynek az alapját Szent Tamás vetette meg. Tudományelmélete a XIII. század nehézfeszültségű szellemi légkörében alakult ki. Több évszázados hagyomány őrizte Szent Ágoston nagy szellemének értékeit. Az ő új platonizmuson alapuló gondolatrendszere mellett ebben a korban már Aristoteles is bebocsátást kíván a keresztény iskolákba. A XIII. századig Aristotelesnek csak logikai műveit ismerték. Ebben a században azonban többi munkái is megjelennek Nyugaton, de nem eredeti alakjukban, hanem az arab újplatonizmus átdolgozásában, mely jelentős változtatásokat tett az eredeti Aristotelesen. Beleszőtte abba az újplatonikus emanáció-tant s az idea-világ sugárzásából eredeztető értelmi megvilágítás elméletét. Az arab filozófusok közül nagy tekintélynek örvendező Averroes az aristotelesi filozófiát szembeállította a kinyilatkoztatással, s a párizsi egyetemre is eljutott iránya a kinyilatkoztatás felsőbbségének szóbeli elismerése mellett, elvonta a kinyilatkoztatott tanok filozófiai igazolhatóságának a lehetőségét. Ebből a szellemi labirintusból az első kivezető lépéseket Albertus Magnus tette meg. A modern tudomány által is elismert természettudományos kutatásai alapján állapította meg a tudományos tekintélyek illetékességi körét nevezetes kijelentésében: „A hit és erkölcs dolgaiban inkább kell hinnünk Ágostonnak, mint a szembenálló filozófusoknak. De ha ő az orvostudományról beszélne, inkább hinnék Galenus- nak vagy Hyppokratesnek; s ha a természet dolgairól beszél, inkább hiszek Aristotelesnek vagy másnak, aki a természet világában tapasztalattal rendelkezik” [26]. Albertus azonban inkább követelményként látta, de nem érvényesítette teljes következetességgel a megkülönböztető és szétválasztó szempontokat. Sokirányú érdeklődése és tevékenysége szétszóródottá tette figyelmét. Az általa meglátott elveket tanítványa, Szent Tamás érvényesítette következetesen, ö értékelni tudta Szent Ágoston teológiájának és misztikájának mélységét és szépségét. De látta a plato- nikus dialektika elégtelenségét is a tudományos módszer szempontjából. Minthogy ez a filozófia a valóságot felülről, az ideákból kiindulva, az ideákban való valaminő részesedésből eredeztette, s a természetes ismeret bizonyosságát természetfölötti, isteni megvilágosításra hivatkozva igazolta, a természetes észre hagyatkozó tudományt vagy értéktelennek kellett nyilvánítania, vagy az isteni megvilágosításra való hivatkozással az emberi értelmet volt kénytelen tehetetlenségre kárhoztatni. De veszély fenyegette a keresztény tudományt az averroizmus részéről is, mely a kinyilatkoztatás alapvető tételeivel állott ellentétben. Szent Tamás az aggodalmak ellenére, a keresztény tudomány számára járható utat az aristotelesi filozófia következetes alkalmazásában látta. Tudatában volt annak, hogy ez a filozófia eredeti alakjában elégtelen a keresztény világszemlélet igazolására, de látta alapelvei meghamisítása nélküli továbbfejlesztésének a lehetőségét is. Az alapvető jelentőségű antropológiai kérdésben aggodalom nélkül magáévá tette az aristotelesi tant, mely Plafonnal szemben, a lelket a testtel egy szub- stanciává egyesült létformának tekinti. E belső egység alapján minden természetes ismeretet az érzéki tapasztalatból eredeztet. Az Aristotelesnél csak homályosan körvonalazott elvonás elvének kifejtésével, értelmi ismereteink sajátos tárgyaként az érzéki valók lényegét állapítja meg. Ez az ismeretelméleti álláspont biztosítja az ismeretek objektív értékét és tiszteletben tartja a valóság különböző részeivel foglalkozó tudományok sajátos igényét. Nem szűkíti le azonban a tudás látókörét az érzéki tapasztalatra, hanem kiterjeszti a lét egész körére. Követi Aristoteles módszerét, mely az érzéki tapasztalat adataiban megnyilvánuló lényegi tulajdonságokat az érzékfeletti lételvek, végső fokon az abszolút Valóság létéből magyarázza. Ezen 69
