Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - FIGYELŐ - Boda László: A II. Vatikáni Zsinat és a keresztény bölcselet megújulása
szilárdabb tapasztalati alap ugyanis megnöveli a metafizikai következtetések hitelét is (vö. istenérvek!). Talán ez a néhány szempont is megérezteti, hogy tere van a megújulásnak a keresztény bölcseletben. Egy ismét sokat vitatott kérdés a philosophia perennis. Minthogy a zsinati dokumentumok kifejezetten utalnak rá,11 érdemes kitérni e problémára is. Sten- chus után Leibniz vetette föl, aki a mai egységtörekvések egyik előfutára.12 Az „örök filozófia” kutatásában is kiérezhető vágya: egységesíteni az emberi gondolkodást, megkeresni annak minden időben érvényes alapjait. Az „örök filozófia” eszméjét egyesek védik, mások támadják. Nem volna azonban értelme annak, hogy bármelyik nézettel vitába szálljunk. Meddő vita témája az, hogy van-e „örök filozófia”, vagy nincs? A kérdést inkább így lehetne fölvetni: mely elemek maradandók a bölcseletben? Mi az „örök” egy filozófiában? Bizonyos, hogy a bölcselettől nem divatos válaszokat vár az igazságot kereső ember, hanem maradandó feleletet (legalábbis a megválaszolható létkérdések esetében). S bár az egyes filozófiai irányok évszázados vitában állnak egymással (bizonyos irányok vitája pedig több évezredes), a végső válaszok tekintetében valamennyi megtartja tanítása lényegét a változó időben. A keresztény bölcselet realizmusa sem maradhat hűtlen a maga lényegéhez, amiről már említés történt. Elveiben, fogalmaiban, érdeklődési irányában, ösz- szegező szemléletmódjában maradandó elemeket őriz. Más kérdés azonban — mint említettem — a megfogalmazás. Mikor kell újra fogalmazni egy bölcselet válaszait a létkérdésekre? Lényegében minden megújuló világkép szintjén. Ma, a modern fizika világképénél is elkerülhetetlen feladat ez. Az előttünk kibontakozó világkép ugyanis közvetlenül érinti a kozmológiát. Térről, időről, mozgásról bölcseleti fogalmat alkotni a fizika eredményeinek mellőzésével aligha lehet. A mozgás fogalma például jelentős alakuláson ment át a klasszikus fizika óta (ott az atomok helyváltoztató mozgása szerepelt). Az elemi részecskék világában azonban a mai fizika „periodikus térállapotváltozásról” beszél. — De a modern fizika világképe közvetetten a bölcselet egészét, sőt a teológiát is érinti, a biológia és paleontológia eredményeiről nem is szólva, anélkül, hogy mindez hatálytalanítaná az elveket. Az „örök lényeg” tehát nem zárja ki a fejlődés lehetőségét, sőt szükségessé teszi azt. Persze a bölcselet fejlődése nem olyan, mint a természettudományoké. Nem extenzív, hanem intenzív, hasonlóan az egyre tágasabban kibontakozó koncentrikus körhöz, vagy az egyre differenciáltabb formákban kibontakozó maghoz. Ugyanazok a létproblémák ugyanazon válaszokkal ismétlődnek, de sokkal fejlettebb megfogalmazásban. A fogalmak tisztulnak, mélyülnek, korszerűbbek és tapasztalatibbak lesznek (pl. a teremtés fogalma a jelenben). Emellett új kérdések is jelentkeznek a fejlődés során (az anyag „túlvilága”).13 Tanúi lehetünk továbbá a kérdések át- tolódásának. Ma pl. nem az a kritika fő problémája, hogy van-e külvilág. Az ember konkrét megismerése és a felgyülemlett tapasztalatok egyaránt előtérbe állítják az igazság és az egzisztenciális érdek, illetve az igazság és a ka- rakterológiai alkat összefüggésének kérdését. A keresztény realizmus tehát, miközben hű marad örök lényegéhez (erre céloz a zsinat is), egyúttal átéli a fejlődéssel adódó problémákat, megnyílik az új világkép távlatai felé, s nem zárkózik el a más bölcseleti irányok által fölismert eredményektől. Például az egzisztencialista filozófia ismeretében nem elégedhetik meg azzal, hogy a rossz problémáját pusztán racionális kérdésként kezelje, amikor ez az emberi sorsba nehezedő egyik legsúlyosabb egzisztenciális rejtély. A megnyitottság elejét veszi annak a kezdetleges szemléletnek is, amely naivan különböztet „a” jó és „a” rossz filozófia között, holott minden bölcseletnek lehetnek egyetemes elismerésre számot tartó eredményei. Például Hegel, vagy a dialektikus materializmus olyan szemben álló erőpárokat ismer fel a létben, amely bölcseletünk számára is termékeny szempontokat ad (arról nem is szólva, hogy Szent Pál és Szent Ágoston a keresztény szemléletű dialektika alapjait már megvetette). A filozófia örök lényege tehát arra hivatott, hogy szervesen növekedjék és kibontakozzék a változó időben. Ma közhelynek számít az a sokat hangoztatott megállapítás, hogy korunk szellemi törekvései egy bontakozó új kor, az „atomkorszak” felé mutatnak. Az sem titok, hogy ezt az atomkort jelentős mértékben a technika forradalma határozza meg stílusában.1,1 Minthogy az egyház a szinat szellemében fokozott figyelemmel fordul a világ felé, annak bajaiban segíteni akar, eredményeit pe61
