Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - MEDITÁCIÓ - Stein, Edith: Magányos párbeszéd Istennel
dozatát fejezze ki a halálban. Ezzel ellentétben, az emberi élet legmélyebb fájdalmát akkor éljük meg, amikor ránk szakad a keserű élmény: „nincs szükség rám, mert nem kellek senkinek!” ősi és alapvető adottság ez. így íródott meg az Ember sorsa a Szentháromság lüktető szeretet-életében, azután Krisztusban, a húsvéti misztériumban és ez a mi éltető erőnk, amivel még ma odanyújtunk egy pohár vizet a szomjazó embernek. JEGYZETEK 1. Albert Camus: Sziszifosz mítosza. — 2. Albert Camus: Caligula. I. fel. 4. jelenet. — 3. Vitezslav Gardavsky: A politikum és a humánum. — 4. VI. Pál, 1965. febr. 3-án tartott beszéd. EDITH STEIN MAGÁNYOS PÁRBESZÉD ISTENNEL Jézus Krisztus nemcsak a nyilvános és elrendelt istentiszteleteken vett részt. Talán még gyakrabban, mint ahogy az evangéliumok leírják, magányosan is imádkozott az éjszaka csöndjében, a szabad hegyi fennsíkon, az elhagyatott sivatagban. Negyven nap és éj imádsága előzte meg Jézus hivatalos működését. Mielőtt tizenkét apostolát kiválasztotta és elküldte, imádságra vonult vissza a hegyi magányba. Az Olajfák-hegyén készült fel a golgothai menetre. Amit életének legnehezebb órájában az Atyához kiáltott, néhány szóban lett kinyilatkoztatva számunkra, s ezek a szavak vezércsillagaink lehetnek hasonló órákban: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd” (Lk 22, 42). Ez a mondat, mint valami villám, megvilágítja előttünk egy pillanatra Jézus legbensőbb lelki életét, istenemberi mivoltának és az Atyával való párbeszédének felmérhetetlen titkát. Egész életén át tartó, soha meg nem szakított párbeszéd volt ez. Krisztus nemcsak akkor imádkozott bensőleg, amikor a tömegtől visszahúzódott, hanem akkor is, amikor az emberek között tartózkodott. S egy alkalommal hosszú és mély bepillantást engedett ebbe a titokzatos párbeszédbe. Jézus főpapi imádsága Nem sokkal az Olajfák-hegyén töltött éjszaka előtt történt, úgyszólván az oda- indulás előtt, az Utolsó Vacsora befejeztével, amikor „adta övéinek, akiket szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét” (Jn 13, 1). Tudta, hogy ez volt utolsó együttlétük, és annyit akart még nekik adni, amennyit csak bírt. Ügyelnie kellett, nehogy túlsókat mondjon, mert tudta, hogy nem bírtak volna többet elviselni, hisz még azt a keveset is alig fogták fel. Előbb még el kell jönnie az igazság Lelkének, hogy szemüket megnyissa. Miután mindent megmondott nekik és megtett értük, amit csak lehetett, felemelte szemét Atyjához és tanítványai jelenlétében beszélni kezdett Hozzá. Ezeket a szavakat Jézus főpapi imádságának nevezzük. Ennek az Istennel folytatott beszélge49
