Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 1. szám - MEDITÁCIÓ - Nagy Árpád: Az emberi sors húsvét fényében

lensége bizonyos készséget érlel bennünk, hogy szinte a végtelenbe tágítsuk a lehetőségek világát. Ezért a mi szemléletünkben sajátos jelentőséget kap Péter és az apostolok tanúsága, amikor Krisztusról így nyilatkoznak: „öt ugyan keresztfára feszítették és megölték, de Isten harmadnapon feltámasztotta és nyilvánvalóan megmutatta, ha nem is az egész népnek, hanem az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik vele együtt ettünk-ittunk halottaiból való feltámadása után” (A. csel. io, 40-41).

A kereszthalál a feltámadásban kapja meg teljes értelmét. A feltámadás tényében értékelt halál a felénk áramló isteni odaadás, szeretet és élet tökéletes kifejezése. A feltámadásban szemlélt halál isteni élettevékenység, mert Isten a halálban feltétel nélkül szeret. A szeretet lényege pedig - életadás. Krisztus halálában mi Isten életét kapjuk és emberi halálunkban mi adjuk saját életünket. Ez az életcsere a szeretet élettevékenysége Isten és Ember között.

Mi, keresztények, hiszünk Isten hűséges szeretetében, az emberrel fenntartott kapcsolatának örökkévalóságában. Nem csupán Krisztus feltámadásának történelmi ténye és jelentősége miatt, hanem azért is, mert ez a kapcsolat az örök Isten és az Ember között annyira Isten „szívéből” fakad, hogy elmúló eseményként lehetetlen felfogni. Az értünk meghalt és feltámadt Krisztus személye örök, eleven biztosíték előttünk. Krisztus kereszthalállal végződő odaadására, áldozatára az Atya feltámasztással felelt - vagyis elfogadta. Ezért Krisztus halálában elrendelt halálunkra - életáldozatunkra - mi is kapunk választ: örök életet Krisztusban.

Amennyiben a halál megsemmisülés, annyiban az élet abszurdum és mint ajándék - csalás. Lehetetlen, hogy az Isten, aki Fia halálában mindent nekünk adott - megcsalna minket halálunkban. Amikor meghalunk, Isten visszafogadja személyünket és minden tulajdonunkat; míg a megsemmisülés maradéktalan visszautasítás lenne. Ne csak büntetést lássunk a halálban, mert Jézus szavai is kifejezetten a halál pozitív jelentőségére utalnak: „Aki szereti életét - elveszíti azt; aki viszont gyűlöli életét — megmenti azt. Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal - egyedül marad; de ha elhal — sok termést hoz” (Jn. 12, 14). A halál tehát Isten és Ember egymás iránti odaadásának, a halálban kifejezett szeretetének, vagyis egy nagyszerű élettevékenységnek a jele.

A keresztény ember sejt valamit a Szentháromság életéről. Az Atyáról, aki azért Atya, mert Fiának adta magát és a Fiúról, aki egészen Atyjának él. Annyira egyek, hogy kölcsönös odaadásukból isteni személy származik - a Szentlélek. Ebből a nagyszerű „családból” Krisztus örökségül hozott valamit, amit isteni életnek, szeretetnek nevezünk. Ügy adta át az embernek, hogy saját magában hordja az embert és az emberben él, mint szőlőtő a szőlővesszőkben.

Kiszolgáltatottságunkban, halálra rendelt életünkben hordjuk mi is mennyei Atyánk felé a nagy „igent”. Ezt a létünkbe írt szükségszerűséget kell felismernünk, amit emberi tudatunk megláthat, amit Krisztus sorsában felismert sorsunk kikényszerít belőlünk. Az emberségünkben hordott élet-halál ellentét értelmetlensége kizárólag a hit bátorságában és elszánt lendületében válhat értelmes vállalkozássá. Ezt erősíti az a bizalom és remény, amit Isten megnyilatkozására építünk, hogy halálos kiszolgáltatottságunkban felragyoghasson az emberi személyiséget teljesen átfogó és kimerítő szeretet, amely egyetlen méltó felelet a Szentháromságtól felénk áradó és Krisztusban kifejezett szeretetre.

Nem véletlen, hogy Isten és Ember között, a történelem folyamán az a legkényesebb kérdés, amit az Egyház alapításánál Pétertől kérdezett a Mester. Nem véletlen, hogy az igazságon kívül a szeretet ad tartalmat az ember életének, ami miatt a múló napok ritmusa szerint lassan mindenét odaadja a másik embernek, a közösségnek, ami miatt végül odaajándékozza teljes emberi személyiségét, hogy érett ál48