Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - TÁVLATOK - Isten, az ember nagy ügye
Kortársak kérdéseire keres választ akkor, amidőn tapogatózó kísérleteket tesz, hogy „modernül”, korszerűen, érthetőbben szóljon Istenről. Arról, akiről egyszer s mindenkorra tudja, hogy kimeríthetetlen, hogy a „mindig nagyobb Isten”. S azt is tudja ez a kereső „modern” teológia, hogy válasza nem lesz végleges. Mert - mint Zahrnt könyve végén írja - a teológus jól tudja, hogy csak az evangélium örökérvényű, a teológia mindig az időnek gyermeke. Az Istenről beszél mindig s eközben oly dómot épít, mely soha nem készülhet el teljesen. Nem is szabad elkészülnie. Mert Istent sem templomba, sem teológiai rendszerbe nem lehet bezárni. „Isten nem kézzel épített templomokban lakozik” (Apcs. 17, 14). „A teológia temploma - mint W. v. Loewenich mondja - nyitva marad, mert beletekint az égbe.” Emberek és korok változnak, s mégis, minden időben a bűnös, véges, kétkedő, halandó ember újra és újra beszél az ősi témáról, a „legfontosabb dologról”, nagy „ügyéről”, Istenről. Egyszer állít, máskor tagad vele kapcsolatban. Nagyot és merészet akar és szájával, tollával újra csak hibázik. De ez az egyetlen út, mely elől az ember ki nem térhet, mert számára „ügy” az Isten. Az az Isten, aki elnéző jóságával és kegyelmével teszi jóvá, javítgatja újra és újra, amit az ember elront. Istennek még teológiánkat is meg kell bocsátania - ez Zahrnt utolsó mondata - tán semmit inkább, mint épp teológiánkat. nr. Miért van szükség a liturgia reformjára? Miért kell a reform? Mert a legszentebbe is belekerült az emberi elem. Az egyház egész történelme mutatja, mennyi emberi rakódik le szükségképpen az isteni alapításra. Apostolai is gyarlók voltak, bizonyítja az evangélium; az apostolutódok ebben is követték őket: mennyi habozás, határozatlanság, maradiság és kicsinyesség a jó szándék mellett! Mennyi nagyon is emberi vonás, türelmetlenség a papok között! S a hívők hányszor különböznek előnyösen a nem hívőktől? És így van a dolog a liturgiával is: a középkor végére tele lett elavult rítusok halmazával, a legnagyobb összevisszasággal. S végül helyenként teljes anarchia uralkodott, úgyhogy a Tridentinumnak az „abusus circa Missam”-mal kellett foglalkoznia. Reformja akkor szükségképpen tökéletes uniformizálást írt elő, részletre menő egységes liturgiát, kizárólagosan a latin nyelvet. Azóta azonban négyszáz év pergett le az idő folyásán. Az imádság szárnyalása helyett a szárnyak megnyesése történt egyes rubrikák, a mindent centiméterre kiszabó törekvések által; mindent körülhatárolt a betűk tengere; a breviárium, misszálé, rituálé keveset hágy az emberi kezdeményezésnek, a személyes áhítatnak. Persze, nem szabad feledni, nem lehetünk meg emberi elemek nélkül. Pál apostol képe szerint az egyház Krisztusnak a teste. Minthogy Krisztus Isten-ember, ezért szükségképpen emberi elem is van az egyházban. Az isteni mellett kell emberinek is lennie. Ezért kell szavaknak lenniük a liturgiában, nem elégedhetünk meg csupán a „kimondhatatlan sóhajtásokkal”, és ha közösen imádjuk Istent, rendnek kell lennie, ágyat kell ásni az áhítat rohanó sodrának; formák kellenek, amelyekbe beleöntjük az egyház szerelmét Krisztus iránt. Ne feledjük, maga Krisztus talált ki formákat Isten szeretetének átadására, 6 maga rögzítette le a közöttünk megjelenő áldozati és személyes valóságának formáit az eucharisztikus áldozatban. Vizet, olajat, kenyeret és bort, meg az emberi gesztusok formáit mozgósította, hogy a szakramentumokban életének bőségét adhassa át az embereknek. Nem tagadható: mindez igaz, és ugyanígy igaz az is, hogy a termő mag mellett konkoly is sarjad, az idők folyamán gyom is akad. Így van ez a liturgiában is: észre kell venni, hogy az idő nem egy forma mellett már elment; van olyan, ami már nem érthető, és nem is érdemes időt tölteni azzal, hogy megmagyarázzunk egy-egy olyan formát, amelynek egyedüli létjogosultsága az volt, hogy megmagyarázzon valamit. Nem szabad tehát az időhöz kötött elemet abszolutizálni, ez emberi elemet az isteni elem örökkévalóságával felruházni. Részlet Joseph Gélineau: Die Reform der Liturgie c. írásából (in: Wort und Wahrheit, 1964. März, 169—183.) 44
