Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - TÁVLATOK - Isten, az ember nagy ügye
chen, 1967). A több mint ötszáz oldalas írás azt kívánja bemutatni - természetesen a protestáns teológia tükrében hogy századunkban az istenfogalom mily nagy tisztulási folyamaton ment keresztül. E folyamat eredményeként Isten az ember számára ismét „ügy” lett. Nem csupán a hivő keresztény vagy épp zsidó vallású ember számára, hanem az ember, a kérdező és Isten jelentkezését meghallani képes ember számára. Zahrnt művének bevezetőjében rámutat arra, hogy nevezzük bár korunkat a „világháborúk korszakának”, a „biztonságos élet utolsó szakaszának”, a „félelem korának” vagy épp az „újkor végének” - mindenképpen azt akarjuk érzékeltetni, hogy egy bizonyos krízis marka szorít mindannyiunkat. Külső katasztrófának nemcsak emléke kísért, hanem ezeknek jelenléte is háborgat mindany- nyiunkat. S e krízis vajúdásai közt az Isten után való kérdezés, kétkedő-gyöt- rődő kérdések nem épp az utolsó helyet foglalják el a ma emberének életében. Zahrnt Dosztojevszkij „Démonok” c. írását idézi. „Hagyjuk ezt — mondja abban Zsatoff -, erről majd később. .. most a legfőbb dologról beszéljünk: van-e egyáltalán Isten vagy nincsen; s mit kell az embernek tennie, ha nincs; egyáltalán, élhet-e az ember Isten nélkül?” - Pontosan ez a hely a regényben az - folytatja most már Zahrnt -, amely a jelen szituációt is jellemzi. Mert nem a hitet érintő ilyen vagy olyan témáról van szó, mint pl. a szűzi születés, az istenfiúság vagy a mennybemenetel kérdése. Nem, hanem az egészről, mindenről, a „legfőbb dologról”: ez pedig „ügyünk Istennel”. S csakis és annyiban lehet minden „egyébről” szó, amennyiben az Isten ügyéről és ezzel minden egyes ember ügyéről esik szó. Más szavakkal, de tartalmában hasonlóan nyilatkozott Josef Ratzinger, a tübin- geni dogmatika-professzor az 1966-os római teológiai kongresszus kapcsán. Az egyik kongresszusi nap estéjén szűkebb- körű kerekasztal-konferenciát tartottak. Ezen Ratzinger a zsinat utáni teológia legégetőbb problémájáról beszélt. S ezt az Isten-problémában jelölte meg. Hangsúlyozta, hogy a zsinat nyomán egy bizonyos ekkléziológai fellendülés várható és ez szükséges is volt. Mindazonáltal - mondotta - jelenleg máris bizonyos ekkléziológiai telítettség következett be. Viszont fel kell figyelnünk és nagyobb súlyt kell fordítanunk az Isten-probléma tárgyalására. Teológiánknak most feltétlenül ez áll központjában. Ez a kérdés áll előtérben még korunk krisztológiai beállítottságú teológiájában is. A modern ember tudatában ugyanis az Isten lassan eltűnik („meghal”). Ha pedig így van, akkor szükségszerűen kiürül az „istenember” fogalom is, mivel a megtestesülés centrális misztériuma helyett csak a „liberális Jézus-kép” áll újra előttünk, így lassan az „ember-jézus”, a „testvér” csakis egy közülünk. Ha a modern teológia valóban elérkeznék az „Isten haláláig”, akkor abban már csakis egy evilági értelmű „krisztológiai humanizmus” számára marad hely. Kétség sem férhet hozzá, hogy az említett két neves teológus a jelen vallási és teológiai élet problémáinak gyökerére mutatott rá. S ahhoz sem férhet kétség, hogy itt nem csupán a katolikus, hanem éppúgy a protestáns, zsidó vagy épp mohamedán ember hitének alap- problémájáról van szó. Érthető tehát, hogy amidőn napjaink hivő gondolkodóinak írásait forgatjuk, újra és újra az „Isten ügyével”, a „legfontosabb dologgal”, az Isten-problémával találkozunk. A nagytekintélyű zsidó vallásbölcselő, Martin Buber például (főképp a „Die Gottesfinsternis”, „Das Problem des Menschen” és az „Ich und Du” műveiben, melyek mindegyike számos kiadást ért meg) a személyes ,,én- te kapcsolat” kidomborításában látja az Isten-problémának gyökerét és egyben megoldását is. Az ember ugyanis mint kérdező, mint halló lény éli át saját egzisztenciáját. Kérdéseivel elsősorban az emberi „te”, az embertárs felé fordul. S kétségtelen, hogy a „másik ember” számos problémájára képes a megfelelő választ is megadni. De az is csak hallgatásba tud burkolózni, amidőn valaki a 40
