Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Rónay György: Ars praedicandi
szerint vennünk előadását. Hazánkba érkeztekor a szent - mondja - három ízben tartott prédikációt. Először Pécsett, Péter-Pálkor, ezekről az igékről: „Hi sunt viri misericordiae”, ezek az irgalmasság fiai (Eccl. 44, 10). Másodszor Pécsváradon Szent Benedek napján erről: „Justus germinabit, sicut lilium” (Ozeás 14, 6). Harmadszor Nagyboldogasszonykor Fehérvárott a király, az egybegyűlt főpapok, urak és nép előtt, erről: „Mulier amicta sole” (Apes. 12, i). Ez utóbbi alkalommal - jegyzi meg a legenda — ,,ηοη fuit scriptura, de qua non proposuisset exemplum”, nem volt a szentírásnak olyan része, amelyből példát ne vett volna. [15] A legenda major tudós szerzője már az „ars condonandi” gyakorlatában nevelkedett; mikor Szent Gellért állítólagos prédikációinak témáját lelkiismeretesen mindhárom alkalommal megadja, sőt még azt is megjegyzi, hogy hőse a fölhozott szentírási helyek bőségével - vagyis „per auctoritates concordantes” eljárásával - mindenkit ámulatba ejtett, nyilván elárulja, hogy olyan modern skolasztikus szentbeszédre gondol, aminőt Szent Gellért korában még nemigen mondtak. Akkor - mint az ,,Octo modi dilatandi” kezdetű traktátus szerzője írta - általában a tizenkettedik század vége előtt ilyen prédikációs elméletek még nem voltak forgalomban, s a beszédeket nem a bennük lefektetett szabályok szerint szerkesztették. Szent Ágoston vagy Szent Bernát prédikációiban - mondja - „nem vétetik föl valaminő téma, mely a beszéd tárgya és anyaga volna, s nem szokásos az osztályozás és meghatározás; hanem inkább elbeszélőén (narrative) haladnak”, ök ugyanis - teszi hozzá magyarázatul (s ez magyar viszonylatban Szent Gellértre is áll) - mintegy az egyház alapítói voltak, ennélfogva a témák taglalásának s az osztályok alosztályozásainak, valamint mindkettő konkordanciás kifejtésének minden néven nevezendő érdekességétől tartózkodtak. A szentatyák igéinek témául vétele és konkordálása már „a modern doktorok föladata”. [16] Szent Gellért természetesen nem volt még ilyen „modern doktor”. Az ő prédikációi nyilván szintén taglalások, osztályozások, fölosztások nélkül, narrative haladtak (olyasféleképpen, mint éppen az ő úgynevezett kisebb legendája is, a tizenkettedik század elejéről: ez ugyanis voltaképpen szentbeszéd volt vértanúsága ünnepére); [17] a hatást ő még egyáltalán nem abban kereste, amiben a későbbi skolasztikus szónokok: a kidolgozott módszer szabályai szerint való remeklésben. Ilyetén módszer különben sem lehetett volna célravezető ott, ahol még csak téríteni kellett: lerakni az alapokat ahhoz, hogy majd századok múltán közönsége legyen az „ars condonandi” iskolájában pallérozott szentbeszédnek. Ha mindenáron el akarjuk képzelni, milyen lehetett Gellért egy-egy prédikációja, bizonyára inkább hasonlíthatjuk kortársáéhoz, ahhoz a csehországi Szent Güntheré- hez, aki Magyarországon is gyakran megfordult, s ilyenkor ő kezelte Szent István alamizsna-pénztárát. Erről a Szent Güntherről írja mint szemtanú egy hildesheimi pap, Wolfherius, Szent Godehardusról szóló legendájában: rinchnachi remeteotthona pátrónusának, kedves védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak ünnepén a köréje gyűlteknek oly megható példálódzással adott oktatást Szent János életéről, erkölcseiről, életmódjáról, táplálkozásáról és munkálkodásáról, hogy „igazat szólok, s Isten előtt miért hazudnám: akik ott voltak és hallották őt, Isten kegyelméből majdnem mindnyájan bőséges könnyekre fakadtak”. [18] Az igehirdetésnek attól a puritánságától, attól a szinte zordon egyszerűségtől, amit például a Pray-kódex néphez intézett temetései „sermó”-]ábzn tapasztalhatunk (ennek szabad tolmácsolása a Halotti Beszéd), s a divatba jövő „ars sermocinandi” iskolájában kipallérozódott egyházi szónokok fokozatosan eltértek. Mai szemnek e tizennegyedik, tizenötödik századi szentbeszédek szinte áttekinthetetlenül bonyolult szerkezetűek és követhetetleneknek, végletesen mesterkélteknek látszanak. Saját koruk azonban nem így látta őket. Az a kor, amely létrehozta, méltányolta is ezt a 32
