Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Rónay György: Ars praedicandi
közvetlenebb formáival, módjaival. A prédikációs elméletek — például a Szent Bonaventúrának tulajdonított, de aligha tőle származó „ars condonandi", vagy a ferences Johannes Gallensis „Tractatus de arte praedicandi”-ja [3] - már Alanus ab Insulisnál is sokkal bővebben és komplikáltabban tanítják ezt az ágbogas művészetet. A prédikációban - Johannes Gallensis szerint - előszöris a témát kell előre bocsátani: ez az egész beszéd fundamentuma, melyben eleve benne foglaltatik mindaz, amit a szónok el fog mondani. A téma, vagyis a beszéd alapjául vett szentírási szöveg mellett, főként az ünnepélyesebb beszédekben, egy másik szentírási szöveg is alkalmazandó: az úgynevezett prothema; ennek az a szerepe, hogy alkalmat nyújtson a téma kifejtése előtt Isten kegyelmének segítségül hívására. Ezt az al- vagy melléktémát a szónok nem találomra választja. Ügy kell választania, hogy a témával valaminő módon kapcsolatban álljon: vele megegyezzék, mégpedig vagy tartalmilag és szavakban is (realiter et vocaliter), vagy csak gondolatilag (realiter); - de ha csak szavakban (vocaliter) egyezik meg vele, akkor az eljárás helytelen (genus omnino reprobandum). [4] E témához való kapcsolaton kívül a melléktéma választását még egyéb szabályok is meghatározzák. Minthogy a beszédnek csupán bevezető részéhez nyújt alapot, s minthogy pusztán arra szolgál, hogy „általa valaminő út találtassék az isteni segítséghez folyamodásra” (ut per ipsum fiat quaedam via ad divinum auxilium impetrandum): a témával egyező, konkordáló szöveget a következő öt követelmény valamelyike szerint kell kiszemelni: vonatkozzék 1. vagy a hallgatóságra, 2. vagy a szónokra, 3. vagy a hallgatóságra és a szónokra együttesen, 4. vagy a szentírásra és a hitre, vagy legyen végül 5. „ invocatio divini auxilii et Dei Genitricis”, fohászkodás Isten és a Szűzanya segedelméért. [5] Visszatérve a témára, a beszéd tárgyául vett szentírási szövegre, következik, mint a prédikáció lényege, a téma fölosztása, meghatározása és kifejtése (divisio, distinctio, dilatatio). Az elsőnek pontosnak, a másodiknak tömörnek, rövidnek, a harmadiknak hasznosnak kell lennie. Mert mint Szent Ágoston mondja a „De doctrina christianá”-ban (maga is Cicero „De oratore”-]a. alapján), a szónoknak arra kell ügyelnie, hogy tanítson, gyönyörködtessen és megindítson; tanítani ugyanis szükséges, tetszeni kellemes, megindítani azonban annyi, mint győzelmet aratni. Márpedig a pontos „divisio” tanulságos, a rövid, tömör „distinctio” gyönyörködtet, a hasznos „dilatatio” megindít. [6] A fölosztásnak, meghatározásnak és kifejtésnek ismét megvannak a maguk pontokba szedett szabályai. Aszerint, papoknak vagy laikusoknak szól-e a beszéd, a „divisio” elvontabb, jobban a szöveghez ragaszkodó (intra), vagy pedig konkrétabb, gyakorlatibb jellegű, képekben, hasonlatokban bővelkedőbb (extra). [7] A fölosztásnak kulcsai vannak (claves), melyek megnyitják az illető szentírási szöveg értelmét. Ilyen kulcs például sorra venni az egyes szavak jelentését (per verba), vagy a szöveget hely, idő és hatás szempontjából taglalni (tempus, locus, effectus). E kulcsok egyúttal megadják az egész beszéd vázlatát, támogatva az ingatag emlékezetet. [8] így a prédikáció tartalma és menete olyan ritmikus alakba, s mert a párhuzamos mondatrészek egyforma végződésben futnak ki, olyan rímes formába foglalható, melyet a szónok könnyen megjegyez (divisio per causalia). Ilyen „per causalia” fölosztás például az úgynevezett Gyulafehérvári glosszák, mind a latin divíziók, mind magyar fordításuk. [9] Ami a kifejtést (dilatatio) illeti, a franciskánus „Ars condonandi” ennek nyolc módját sorolja el. Mégpedig: 1. „Ponendo orationem pro nomine”, vagyis meghatározva, leírva és kifejtve a téma egyes szavait. 2. „Dividendo”, a témában foglalt fogalmak sorozatos fölosztásával haladva. 27
