Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Rónay György: Ars praedicandi
RÓNAY GYÖRGY ARS PRAEDICANDI A sokféle „ars” és „summa” között a középkor a prédikálás elméletét is kidolgozta. Az egyik legkorábbi ilyen elméleti mű a cisztercita bölcselő, Alanus ab In- sulis (u 14-1202) „De arte praedicatoria" című értekezése. Így határozza meg benne, mi a prédikáció: ,,A hit és erkölcs nyilvános és közösség előtt való tanítása az emberek oktatására a józan értelem és az egyházi tekintélyek alapján”. Elsőrendű és egyetlen föladata a lelkek hasznának művelése, a hit igazságainak szolgálata és az erények gyakorlásának előmozdítása. A szentbeszéd ne szépségével hivalkodjék, hanem következetességével és igazsága erejével meggyőződésünkre és javításunkra törekedjék. „Ne legyenek benne bohóckodó vagy gyerekes szavak; ne a ritmus ékességére vagy a metrumok egybecsengésére ügyeljen, mert ezek inkább valók a fülek hízelgésére, mint a lelkek épülésére; az ilyen prédikáció színpadias vagy szépelgő, színészkedő, ennél fogva mindenképpen elvetendő.” Az természetesen kívánatos, hogy a szónok az érzelmekre hasson, „megindító szavakat alkalmazzon”, s nem árt, ha némi időt hagy hallgatóinak „könnyeik ontására”; túl sokáig azonban ne állapodjék meg itt, mert - mint Lucretius írja - „semmi nem szárad föl gyorsabban, mint a könny”. A szónok, miután megnyerte hallgatói jóindulatát és érdeklődését, térjen témájára, melyet okvetlenül a szentírásból, abban is főként az evangéliumból, az apostolok leveleiből, a zsoltárokból vagy Salamon könyvéből vegyen; ezt a témát fejtse ki s attól más tárgyra el ne csavarogjon. Végül, amit tanít, példákkal igazolja. Ezek nagyjában Alanus ab Insulis „Summa de arte praedicatoria” - jának lényeges elvei. [1] Valósággal egy új retorikai tudomány alapvetése ez. Nem mintha a középkorban nem ismerték volna a klasszikus retorikának akár műveit, akár elméletét, hiszen annak legfontosabb elemeivel már a trivium keretében megismerkedtek a tanulók. Arisztotelész és Cicero tanait Boethius is, Cassiodorus is több művükben áthagyományozták a középkori századokra, az előbbi például Arisztotelész- és Cicero- kommentárjaiban, vagy „Speculatio de Retborica cognationé”-]ában — ezeknek fölosztásait és meghatározásait többek között Szent Bonaventúra is átvette. Az antik szónoklattan azonban mégsem felelhetett meg a skolasztikus prédikációs gyakorlatnak: az egyházi beszéd egészen más célokra törekedett, mint aminőket az antik rátörök óhajtottak megvalósítani. A prédikáló papoknak más volt a törekvésük, más az anyaguk is; szükséges volt tehát, hogy ennek megfelelő elméletet dolgozzanak ki. A középkor rendszerező, összefoglaló, skolasztikus korszakában ez a szükséglet hozta létre az „ars praedicandi”-k, „ars condonandi”-k, „ars sermocinandi”-k tankönyveit, hogy vezérkönyvül szolgáljanak, s hogy kifejve a helyes prédikálás technikáját, megtanítsák a középkori papokat az igehirdetés művészetére. Ezeknek a vezérkönyveknek a keletét csak fokozta a prédikáló rendek gyors elterjedése és vezető szerepre emelkedése az egyházi kultúrában; jellemző, hogy a ránk maradt, jórészt még kiadatlan „ars praedicatoriá”-k szerzői túlnyomóan ferencesek és domonkosok. [2] Hogyan kell tehát prédikálni? A tizenharmadik, tizennegyedik század pallérozot- tabb és bonyolultabb ízlése már nem érte be az igehirdetés korábbi egyszerűbb, 26
