Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - FIGYELŐ - Lőrincz Imre: A liturgikus tér kialakítása
FIGYELŐ A LITURGIKUS TÉR KIALAKÍTÁSA A kívülről szemlélőnek, a csak sátoros ünnepeken templomba járó katolikusoknak liturgiánk megújulásából a magyar nyelv térfoglalásán kívül az tűnik leginkább szemébe, hogy a pap a misét nem egy helyen, nem az oltárnál végzi, hanem több helyen elosztva. A Magyar Püspöki Kar 1966. szeptember 14-én kelt közös pásztorlevele és annak nyomán az egyes egyházmegyék körlevelei több-kevesebb rendelkezést hoztak arról, hogy a templomokat az új liturgikus előírásoknak megfelelően át kell rendezni. A templomokban általában állítottak is papi széket és ambót, szaporodnak a hívekkel szembe fordított oltárok is. Az eddigiekben azonban inkább csak arról esett szó, hogy eddig úgy volt, ezután pedig majd így kell lennie, arról már kevésbé, hogy mindez mirevaló. Ezért az történt, hogy kellő elméleti megalapozás hiányában a papságnak egy része nem látja tisztán a változtatások értelmét és szükségét, s ennek megfelelően vonakodva hajtja végre a rendelkezéseket, az átrendezésben pedig helyenkint ki nem elégítő megoldások születnek. Ugyanakkor a hivatalos római megnyilatkozások azt sürgetik, hogy a provizóriumok helyét lassan foglalják el már a végleges berendezések. Ezért nem lesz talán haszontalan, ha a következőkben összefoglaljuk vezető liturgikusok és egyházművészeti szakemberek idevágó kiérett nézeteit. Mint mindnyájan jól tudjuk, a változások özöne előtt a II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Konstitúciója húzta föl a zsilipet. Minden, ami eddig történt, és még inkább minden, aminek ezután kell történnie, azokból az alapelvekből következik, amelyeket a Liturgikus Konstitúcióban fektettek le a zsinati atyák. Közülük a legelső és legfontosabb alapelv az, amelyik megköveteli a híveknek a szent cselekményekben való teljes, tudatos és cselekvő részvételét. Legvilágosabban a 14. art. fogalmazta meg: „Az Anyaszentegyház nagyon is kívánja, hogy minden hivőt vezessenek el a liturgikus cselekmények bemutatásakor ahhoz a teljes, tudatos és cselekvő részvételhez, amelyet magának a liturgiának természete is követel . .. Az egész népnek ez a teljes cselekvő részvétele a szent liturgia megújításában és ápolásában a minden eszközzel és fáradsággal elérendő cél. Mert ez az első és ez a nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hivők az igazi krisztusi szellemet merítik.” Nem kevesebb határozottsággal szól róla még többek között a 11., 48. és 50. art is. Nem nehéz belátni, hogy a híveknek ezen a bekapcsolódásán fordul az egész liturgikus megújulás jövője, tőle függ, hogy valóra váltja-e a hozzá fűzött reményeket, forrása lesz-e az egész keresztény élet megújulásának. Ennek a teljes, tudatos és cselekvő részvételnek az érdekében szükségesek a változások. Le kell omlania a latinság válaszfalának, és világosabbá, mindenki számára érthetőkké kell válniok a szent cselekményeknek: „A szentmise rendjét úgy kell újra átdolgozni, hogy az egyes részeknek sajátos értelme és a részek kölcsönös összefüggése világosabban kitűnjék, és így a hívőknek buzgó és tevékeny részvétele könnyebb legyen” - mondja az 50. art. Talán vegyük még ide a 28. art-t, amely azt szögezi le, hogy a liturgia nemcsak a fölszentelt papság ügye, hanem szerepe van benne minden hívőnek, aki rajta megjelenik: „A liturgikus cselekményekben mindenki - mind a liturgiát végző pap, mind pedig a benne részt vevő hivők —, a maguk föladatának gyakorlásában csak azt tegyék, de azt mind tegyék is meg, ami a dolog természetéből és a liturgikus szabályokból rájuk vonatkozik.” A 29. art. külön megnevezi azokat, akiknek a hivők köréből kiemelkedőbb liturgikus szerep jut: „A minisztránsok, lektorok, kommentátorok és a templomi énekkar tagjai igazi liturgikus szolgálatot végeznek.” A liturgia isteni színjátéka nemcsak időt, hanem teret is igényel magának. És ha a megújulás útjához hozzátartozik, hogy újra világosan elkülönítsük a liturgia, különösen a szentmise, egyes részeit, pontosan kijelöljük a szereplőket és azok szerepeit, mindez nem maradhat hatás nélkül annak a térnek a kialakítására, amelyben a liturgia lejátszódik. Egyszerűen szólva meg kell mutatkoznia a templom építésének, beosztásának és berendezésének mind az elméletében, mind a gyakorlatában. A II. Vatikáni Zsinat után szükségessé vált a liturgikus térképezés, a templomépítés teológiai alapjainak új végiggondolása. Ez részben már megtörtént, részben még most folyik. Günther Rombold két teológiai alapelvet lát: a közösség és liturgia alapelvét. Az Újszövetség igazolja azt a történelmi tényt, hogy előbb volt keresztény közösség és liturgia, mint keresztény templom. Az első keresztények az apostolokkal az élünkön még a jeruzsálemi ősi templomba jártak imádkozni (Ap. Cs. 3, 1.), 248
