Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Az elidegenedés keresztény értékelése
vesztettség teljes súlyával nem is tudatosul benne, a lélek már „megítéltetett”. Az elidegenülő lélek teljes és tökéletes belső magányba zuhan, így érik meg a végső elidegenedésre. Elidegenedés és megváltás A magasabbrendű élet kezdete a keresztény ember számára mindig a krisztusi „metanoja”, a belső, gyökeres újjáalakulás, lelki forradalom marad, mellyel felszámolja a személyiséget megbontó tényezőket; mégsem egyszerűen kiirtja karakteralkotó elemeiket, hanem beépíti azokat erkölcsileg igazolható értékek szolgálatába. A megváltás realizálása tulajdonképpen az elidegenedési körök felégetése - önmagunk, a másik ember, a társadalom s az Abszolutum vonatkozásában. Nem feledkezhetünk meg azonban ezen a ponton arról, hogy a krisztusi ember nem születik meg automatikusan a metanoja vállalásával. Teljes mértékig igaz, hogy a megváltó út Krisztus útja, mely megszünteti az igazi, a tényleges elidegenedést, mely a bűn tényében Isten és ember közé, de ember és ember közé s ember és természet közé is zuhant; azonban ugyanannyira igaz, hogy a megváltás egzisztenciális valósággá tételében, az erkölcsi felemelkedésért folytatott harcban az ember szembekerül önmagával, önző énjével. A Krisztus-követés tehát ennek a látszólagos elidegenedésnek a vállalását jelenti. Szabad ezért úgy tekintenünk az erkölcsi életet, mint kétféle elidegenedési lehetőség együtthatását. Egyik lehetőség az eldologiasodás, eltestiesedés, elszemélytelenedés világa; páli szóval annak a „testi embernek” - azaz személyes viszonyoktól, főként pedig szeretettől át nem fűtött egzisztenciának - világa, aki számára a másik ember csak használati tárgy, élvezeti cikk vagy eszköz az egyéni ambíció avagy a pénzszerzés szolgálatában. — Másik, de csak látszólagos elidegenedési lehetőség az erkölcsi normák vállalása, mely együtt jár a szenvedélyek megfékezésével, a ma- gunknak-akarás megszüntetésével, néha önmagunk elvesztésével, amely azonban egyet jelent a szeretet pólusának kiáradásával, a krisztusi boldogság megélésével. Az eldologiasodásból felszabaduló „lelki emberben” dialektikusán visszájára fordul a „rabság” és „szabadság” fogalmi tartalma. „Míg a bűn szolgái voltatok, szabadok voltatok az igazságtól” - írja az apostol (Róm 6, 19—22), azaz erkölcsileg rabságot jelentett a bűn látszólagos szabadság-élménye - ezzel szemben a krisztusi szabadság ára az ösztönös faktorok megfékezése: „Rabságba vetem testemet, hogy míg másoknak hirdetem az igét, magam érdemtelenné ne váljak” (I Kor 9, 27). A látszólagos ön-elidegenítés eredménye azonban a személyiség teljes felszabadulása, nagykorúsága: „Már nem mondalak titeket szolgáknak... Barátaimnak mondalak titeket!” (Ján 15, 15) Lehetséges tehát az egész ember erkölcsi felmagasztosulása. S lehetséges az emberi viszonyok humanizálása is. A keresztény ember vállalni tudja azt a történelmi távlatot, mely e legdurvább elidegenedési formának: az emberi önzésnek s az erre épített társadalmi alakulatoknak átalakítása árán áll elő, hiszen így lehetővé válhat számára az önzetlen szeretet-szolgálat, a töretlen altruizmus (másokért-való-lét); kedvező klíma alakul a fizikai és erkölcsi rossz elleni küzdelemre. Krisztus szavai szerint az evangélium tartalma ez: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak...” (Mt 11, 4), tehát a gyógyítás, a talpraállítás, a történelmi és lelki sebek orvoslása a Krisztus nyomán járó emberség legszdbb erényei közé tartozik. Az ember-ember-elleni küzdelemtől megszabaduló társadalomban pedig kivirágozhat a természet beható vizsgálata; egy iga- zabb összhang természet és ember között s így ezen a téren is eltűnhet az eltárgyia- sodás. Az emberi viszonyok átszellemiesítését és humanizálását segítik elő a kultúra formái, a művészetek s a tudomány előrehaladása. 23
