Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Kosztolányi István: Bultmann és tanítása
dom ezt az állítást. Teljesen helyes, ha helyesen értik. Ez feltételezi, hogy maga a kerygma eszkatologikus történés; és azt mondja, hogy Jézus a kerygmában valóban jelen van, hogy az ő szava az, amit a hallgató a kerygmában hall. Ha ez az eset, úgy minden elgondolás a feltámadt létmódjáról, minden elbeszélés az üres sírról és minden históriai tény magyarázatát tartalmazó legenda egyremegy. A kerygmában jelenlévő Krisztusban hinni - ez a húsvéti hit értelme” [19]. - Így tehát Bultmann szerint az egész feltámadás kérdése áttevődik az exisztencia síkjára. Míg a két előző szöveget lehetett úgy ahogy magyarázni, itt azonban Krisztus csak a kerygmában (hivatalos igehirdetés) van jelen. Így érthető, hogy 1 Kor 15, ι-ii szövegéről azt mondja, hogy kísérlet arra vonatkozólag, hogy Krisztus feltámadását, mint objektív históriai tényt elhihetővé tegye [20]. Pedig a szöveg mást mond. Egymás mellett sorolja fel: „Krisztus meghalt... és eltemették... és feltámadt... és megjelent . . .”. Mind a négy történést kifejező ige egymás mellé van rendelve, s ha elfogadom, hogy Jézus halála és temetése történeti tény, akkor a feltámadás és a megjelenés is az, még akkor is, ha az „és” után következő ,,hogy”-ra hivatkozva valamilyen kész formát vett volna át Pál, amely akár a liturgiában, akár a prédikációban alakult ki. A formula is csak tényeket rögzített. Különben is a tények ilyen rögzítését az Ür Jézustól vették át az apostolok, mert ő is így beszélt haláláról és feltámadásáról, s a kettő közt semmiféle megkülönböztetést nem tett (Mt 16, 21; 17, 25; 20, 19; Mk 8, 31; 9, 31; 10, 34; Lk 9, 22; 18, 33), sőt a tanítványok értetlenségét nem is próbálja érthetővé tenni, mert a szavak eredeti értelmükben veendők (Mk 9, 32: Lk 18. 34). Bultmann kritikája Ha most kritika alá vetjük Bultmann tanítását, javára kell írni, hogy rámutat a modern ember hitnehézségeire, amelyet úgy próbál kiküszöbölni, hogy hangoztatja a kinyilatkoztatás exisztencialitását, hogy a hitet az ember elfogadja és bensővé tegye döntése által. Újszerű benne, hogy a hermeneutikai szabályok pontosabb és finomabb megfogalmazását kívánja módszerében. Ha azonban tanítását a másik oldalról nézzük, meg kell állapítani, hogy Bultmann eljárása kifejezetten racionalista. A hit tárgyából ki akar küszöbölni mindent, ami nehézséget okoz, hogy az ész számára ne jelentsen akadályt. Azonban a természetfelettiben mindig marad valami, ami az ész számára megközelíthetetlen, ezért kell a hit, hogy elfogadjuk, de ez a hit ésszerű, mert bizonyos mértékig mégis tudom magyarázni. Bultmann a természetfelettit, vagyis az Isten belenyúlását a történelembe, meg akarja fosztani természetfeletti jellegétől, amikor mítosztalanít, ez pedig racionalizmus. Ebben az esetben még Istennek döntésre felszólító szavai is csak „fiatus vocis”, levegőverdesés lesznek. Hiába állítja végcélul a hitet, ez nem hit a szó eredeti értelmében, ez csak vakhit, értelmetlen, megokolatlan állásfoglalás, mely nem tudja ésszerűvé minősíteni hitünket. A további kérdés, mi a mítosztalanítás kritériuma? Bultmannak az a felfogása, hogy egy kijelentés akkor nem mitikus, ha az az emberre vonatkoztatható. Ha ez igaz, akkor nincs szükség mítosztalanításra, mert ezt maga az Isten elvégezte, amikor mondanivalóját szavakba foglalta. A testet öltött Ige misztériumot jelent emberi természete ellenére is, ugyanígy a szavakba öltött Ige is misztérium jellegű marad, amelyet nem lehet maradék nélkül tudássá tenni, hanem az akaratnak is meg kell hódolnia előtte, vagyis el kell hinni éppúgy, amint Bultmann mítosztalanított írásait. De ez nem vakhit lesz, hanem szerepel benne az értelem munkája éppúgy, mint a kegyelem. Végeredményben ez a legfontosabb a hitben és ez segíti át az embert a nehézségeken. 230
