Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Kosztolányi István: Bultmann és tanítása
A mítosz közlése mitologikusán történik, vagyis a mítosz mondanivalójának megvan a maga különleges nyelve, kifejezésmódja. A kifejezésmód más a világra vonatkozólag, más a mítosz világképében és a kifejezések helyettesíthetők, felcserélhetek egymással. Képekben, hasonlatokban, mondákban gondolkodik, de tudja, hogy a mindenütt tevékenykedő istenit nem lehet megfoghatóvá tenni, bármennyire is jelen van a világban, megjelenése mindenkor szimbólumokban megy végbe. Mivel a mítoszok az általános felfogás szerint történelmi formákban fejezik ki a közösség hitét, kell valamit szólni a történetiségről. Újabban különbséget tesznek történet és történet közt. Sem a magyarban, sem a latin nyelvekben nincs erre külön szó. A németben ,,Historie”-nek mondják a modern történettudományban azt az eseményt, amelyet pontos kutatás ki tud mutatni, vagy így kimutatható és bizonyítható, míg „Geschichte”-nek nevezik bizonyos személynek, eseménynek a jelentőségét, a hatását. A historia inkább a puszta tényt fejezi ki, míg a történetiség egy történelmi jelenség összhatását juttatja kifejezésre, mely a jelenben vagy a jövőben érvényesül [6]. Bultmann a históriát ,,Dasz”-nak (hogy) mondja és kifejezi nála a puszta történeti tényt, míg a történetet ,,Was und Wie”-nek (mi és hogyan) nevezi és érti alatta az esemény tartalmát és jelentőségét. Bultmann a megértést és a hitet Heidegger bölcseleté alapján értelmezi. Heideg- gernek „Sein und Zeit” (1927) munkája adja számára a bölcseleti alapot a Szentírás magyarázatához. Ez a munka a lét értelmét keresi. Heidegger megkülönböztet létet (Sein) és itt-létet (Dasein) [7]. Az ember mint létező nem elméleti lény, hanem ténylegesen létező (létjellege exisztenciális), aki „ki van vetve” a világba és szemben áll a semmivel. Az exisztencia az itt-lét megnyilvánulási formáit jelenti s ettől elválaszthatatlan a halál, amelyet várva megtapasztalja múlandóságát. Amikor az ember új itt-lét-lehetőségeket keres, hogy „sajátosságait” kialakítsa, közben megszabadul „elesettségétől”. Ez képezi bultmann tanainak filozófiai alapját. Innét érthető nehéz, homályos gondolatmenete és kifejezésmódja, melyet, ha érteni akarunk, „mítosztalanítani” kell. Mindennek csak akkor van értelme, ha az rám, exisztenciámra vonatkozik. Ezért Bultmann szerint a bibliai kinyilatkoztatás, mint Isten szava, az emberekhez szól, hogy az „ember szeme kinyíljék, önmagát szemlélje és megérthesse” [8]. A Biblia \ magyarázatának tehát az a feladata, hogy kutassa, mi van a mitologikus beszéd mögött. A Biblia szava ilyképpen felszólítja az embert állásfoglalásra, hogy a hit mellett vagy ellen döntsön. A Biblia szavának nincs jelentősége, ha csupán tudást, ismeretet közvetít vagy ha az ember oly bizonyosságot keres hozzá, amely a „tárgyilagos tudáson akar nyugodni” [9]. Bultmann tehát a mítosztalanitott szentírási kijelentést a jelenre akarja alkalmazni, vagyis a régmúlt esemény és a köztem tátongó szakadékot óhajtja áthidalni. Nem azt kérdezi, mit mondott és tanított Jézus, hanem szavában és magatartásában mi vonatkozik rám. Bultmann másik feltételezése, hogy Jézus működésével csak annyit akart mondani, hogy az Isten „most” nyúlt be az ember életébe. Jézus nem tett csodát, nem tartotta magát eszkatologikus üdvhordozónak és életét a kereszten fejezte be. Csak halála után tanítványai szemében lett ilyenné, amennyiben úgy beszéltek róla, mint prófétáról, állították, hogy eljön a világ végén és feltámadt. Hitték, hogy Jézusban az Isten Igéje testesült meg, s így a kereszt botrányát legyőzte a hitük. Ez a hit az első keresztény közösségekben alakult ki, ez az Ember fia-mit ősz, melyhez hozzájárult a hellenisztikusk özösségek gnosztikus Megváltó-mítosza. Ennek a két mítosznak az egyesülése a történelmi Jézusban történt. További feltételezése Bultmannak, hogy az Újszövetséget exisztenciálisan kell magyarázni, vagyis magamra vonatkoztatni. Az üdvtörténet mitikus voltát, mitologikus kifejezéseit, a tárgyiasító ábrázolást, mivel objektív jellegűeknek látszanak, el kell választani a szándékolt gondolattól; ez a tárgyilagos exegézis feladata. 227
