Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Az elidegenedés keresztény értékelése
a kérdés az, emberiek-e az emberi viszonyok vagy az önzés világában embertelenednek-e el? Erkölcsi szempontból épp ezért csak azokat a feszültségi íveket tekinthetjük tényleges elidegenedésnek, melyekben erkölcsileg is egyensúlyvesztés vehető észre. Ilyen egyensúlyvesztés viszont minden szituációban létre jöhet. Legtágabban véve alanyi és tárgyi világ között ott lép fel erkölcsi síkon diszharmónia, ahol a cselekvő a tárgyi rend visszafojtásával juttatja érvényre önakaratát. A keresztény hagyomány bűn- fogalmát tehát modern terminológiával úgy adhatnánk vissza: az erkölcsi rend ellen vétő ember embertársától, önmagától s végső soron az erkölcsi rend szerzőjétől, Istentől idegenedik el. Mindazokban a tényekben, melyekben az ember személyi méltóságát - emberségét - veszti el, bűnössé, erkölcsi elidegenedés hordozójává válik. Az erkölcsi elidegenedés fázisai A személyiség kiteljesedésének útján első konfliktus-lehetőség az embernek saját testi-pszichikai világával vívott harca. Személy-voltát csak úgy őrizheti meg, ha test- lélek viszonyában az igazolható értékrendnek engedelmeskedve határozza meg céljait. Mihelyt öncéllá emeli az anyagi, testi jót, eltárgyiasul. Ezért mondja Krisztus boldogoknak azokat, akik belső függetlenséget éreznek anyagi javak, testi kívánságok determinációitól. A személyiség kiépítése azonban nem csupán „befelé”, hanem kifelé való „nyitás” is. - Ember és ember közötti idegenség a kinyilatkoztatás szerint az eredeti bűn - az ősi elidegenedés - következménye, amint erre Kain története utal. Erkölcsi értelemben elidegenedés kiindulópontja minden olyan bűn, mellyel embertársunk személyi méltóságát sértjük — gyilkosság, kegyetlenkedés, bántalmazás, szidalmazás, rágalom, részvétlenség. Krisztus nem csupán anyagiasságuk miatt ítéli el a gazdagokat (kincset gyűjtenek, ahelyett, hogy Istenben gazdagodnának), hanem szociális érzéketlenségük miatt is, amint a dúsgazdag és Lázár példabeszédéből kitűnik. Az evangéliumban találjuk a pénz-fetisizmus első szép megfogalmazását: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6, 21). Ha az evangéliumi lelkűiét lényege a „szegénységaz a függetlenség, belső szabadság, mely kizár minden önzést, magunknak- akarást, ennek ellentéte a gazdagság, a „jóllakottság”, önelégültség állapota: az erkölcsileg elidegenedett ember lelkülete, azé az emberé, aki érzéketlen már a mások baja iránt, akinek szíve nem nyitott már az igazi szépségek felé, aki csak magának harácsol, aki körül megdermednek az arcok s aki maga is megkövül önzésében - a hatalomvágy, a pénz, a kéj bűvöletében. Ezért állítja Jézus az embertelenséget, szeretetlenséget a kárhozat kritériumául, tehát az Istentől elidegenítő viszony feltételéül: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is nem tettetek, nekem nem tettétek!” Végelemzésben tehát az elidegenítő bűn nemcsak a konkrét embertől, hanem a személyiség abszolút vonatkozási pontjától: Istentől való elidegenülés is. S ez érvényes mindenfajta bűnre valamiképpen. Az emberi hivatás a jó szeretetére és megcselekvésére szól, ennek megtagadása a Teremtő elgondolását csúfítja el. Igaz, a tagadás mellett a bűn önállítás is, hiszen a kifelé való nyitás (transzcen- dentálás) ellentéte csak a bezárás, a magunknak-akarás lehet s ezért a bűn mindig tobzódó önszeretet - ez a látszólagos győzelem azonban az igazi értéklehetőség elmulasztása. Az embertársaktól és Istentől elidegenülő lelkekre érvényes tehát Krisztus szava: „Aki keresi életét, elveszti azt!” Az önállítás és önistenítés végső soron önelvesztés, a személyiségnek igazi belső mivoltától való elidegenedése. Ha a cél22
