Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Az elidegenedés keresztény értékelése
CSELÉNYI ISTVÁN GÁBOR AZ ELIDEGENEDÉS KERESZTÉNY ÉRTÉKELÉSE Minden fogalom mond valamit a korról, amelyben megszületett s amelyben tartalmilag tovább alakult. Érvényes ez az „elidegenedés” kategóriájára is. A kifejezés arra a korra megy vissza, amikor ember és világ, szellem és anyag között minden előző kornál erőteljesebb kölcsönhatás indult meg. A fejlődő polgári társadalmakban az árucsereforgalom növekedésével egyre kézzelfoghatóbbá vált az áru és a termelő szembekerülése. Az elidegenedés kategóriája az emberi alkotásnak erre a kétarcúságára: értékteremtő erejére és tárgyiasító szerepére utal. Ebben a korban azonban még sokkal inkább az emberi nagyratörekvés, a munkakedv, sőt a teremtő lendület kifejezője, hiányzik belőle minden drámai feszültség, pesszimista íz. Így épülhet erre a fogalomra (tárgyiasítás, külsővé-idegenné-tétel) nagy idealista rendszerek egész sora: Fichte, Schelling, Flegel gondolatépítménye. Ugyanez a kategória századunk egzisztencialista rendszereiben egészen más színezetet kap. Az egzisztencializmus a technikai civilizációban félig-meddig eltárgyiaso- dó, az alkotásban elfáradt, a társadalom szerkezetének személytelen alkatrészévé süllyedő, önmagától elidegenedő ember természetes reakciója, amelyben az alanyi nézőpont végsőkig tágításával próbálja kivetíteni az emberi személyiségről alkotott elképzeléseit. Ebben a légkörben az elidegenedés-fogalom alapvetően tragikus árnyalatú: az adott létforma ellentmondásosságát, haláltáncát tükrözi vissza a filozófia formanyelvén. A társadalom, a másik ember, a téridőbeliség, a test, a tudomány, a tudat - minden-minden magán hordja az elidegenülés jegyeit Jaspers, Camus vagy Sartre rendszerében, az emberi lét állandó és céltalan tusakodás marad az emberi viszonyokat áthálózó elidcgenedési lehetőségek ellen. Az elidegenedés-probléma erkölcsi háttere Bármennyire is korához kötött és korában érthető az elidegenedés-kategória, a kor csupán apropót szolgáltat az alapvető emberi probléma megfogalmazásához: hogyan bontakozhat ki az emberi személyiség alanyi és tárgyi világ kettősségében? Test- lélek, tudat és külvilág alany-tárgy, ember és ember feszültségi pólusai létünk sajátságai, s nyilvánvalóan csak adott társadalmi vagy erkölcsi szituációban s nem eleve jelentenek elidegenedést. A tárgyalakítás, a termelés, de a szellemi fáradozás, tudatgyarapítás, kutatómunka ugyanúgy az ember elidegeníthetetlen megnyilvánulásai közé tartozik. Igaz, a verejtékes munkában, a hétköznapok erő-őrölő malmában egy kicsit szétmorzsolódik az ember maga is, de a fáradságért kárpótol a szépülő világ, a teljesedő élet. Kétségtelen viszont, ugyanez a világformálás lehet az önzésnek, a bűnnek is hordozója; amint hogy lehet gyárakban fegyvereket is, kutatóintézetekben atombombát is előállítani s az emberi leleményesség állhat a haszonszerzés,' a vak érdek, a dőzsölés szolgálatában is. Az is igaz, egyes társadalmakban az ember profittermelő géppé silányul, s az elmechanizálódás, eltömegesedés egyébként is fenyegeti a modern világot. A döntő pont tehát - a társadalmi gyökereken túl - az erkölcsi előjel marad: 21
