Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Szennay András: Tudomány és vallásos hit
melyben „fejek sarjadnak nyak nélkül, karok vállak nélkül s szemek tévelyegnek ide-oda homlok nélkül” (Diels, 57). Mintha e szörnyű vízió napjaink „Contergan- gyermekein” valóra vált volna! Kétségtelen, csak tisztelet illeti napjaink tudományos munkáját és azt az összefogást, mely szerényen bevallja: non omnia possumus omnes. Az viszont már végzetes tragédia lenne, ha elfejetenénk, hogy tudományos törekvéseink az egész embert, a fogható és látható fölé növő embert, annak célját, sőt végső célját, értelmét és értelmezését is kell, hogy szem előtt tartsák. A „nova et vetera” elve, a régihez mindig újat csatolni kívánó törekvések sokat jelentenek az ember tudományos munkájánál. Ez a mindig továbblépni kívánó haladás, minden újabb kis útszakasz elvezetheti-e azonban az embert a végtelen világhoz? Ha úgy tetszik: saját titka végtelenségéhez? Üjra Weizsäcker-re hivatkozunk, aki a tudományos munkának körülírható elméleti határairól szólva leszögezte: az, amitől függünk és ami nem függ tőlünk, mindig nagyobh nálunk. Még tudásunknál is nagyobb! Itt fut az a határ, amely a tudományt - minden haladás mellett és ellenére elválasztja attól, amit közismert szóval vallásos hitnek nevezünk. E hitnek funkcióját a tudomány, illetve annak művelői kisajátíthatják, de jogosság, értelmes- ség és eredmény nélkül [5]. E határnak a problémájára mutatott rá immár évszázados távlatban Champagny, amidőn Littré, a Francia Akadémia új tagja felé így kiáltott: „Minket nem elégíthet ki az a tudomány, mely megreked az anyagelemekben, a végső elvekhez pedig nem emelkedik fel. Más a gyakorlótér és más kielégülés kell az emberi szellem számára!” — Mai fül és kritika tán frázisnak és merő retorikának minősíthetné e szavakat. De vajon frázis-e, nem súlyos realitás-e a bölcső és a sír, a szerelem és halál? Frázis-e a szellem szabadsága és felelőssége? És puszta retorika-e a mindezek nyomán támadó, követelő kérdőjelek világa? A kérdező emberi szellemet épp az jellemzi, hogy „omnia scrutatur”, hogy minden után kérdez és nem lehet számára ,,állj”-t kiáltani. Lehet-e tiltani az emberi szellemnek, hogy valóban „mindent” megvizsgáljon? Hogy ne lásson túl a mérhetőn, időlegesen, esetlegesen? Hogy ne vessen pillantást a végtelen felé? [6] Embernek lenni annyi, mint kérdezni tudó, mesterséges korlátokat nem ismerő, a látható fölé emelkedő szellemet hordozni. Szellemnek lenni pedig szemet jelent a végtelen Fény, kezeket a végtelen Erő számára. Mindezen nem képes a hitpótlékot kínáló „tudományhit” változtatni. Annál inkább elcsodálkoztató ezért, hogy mégis akadnak, akik vallják: egyedül a tudomány képes alapozni és értelmezni az embert, annak minden egzisztenciális problémáját. Ha nem ma, hát holnap. Mindaz, ami fontos, arra a tudós, az akadémikus ad választ, amire pedig nem ad, az lényegtelen, nem fontos. Mindannyian találkoztunk már oly fizikussal, biológussal vagy orvossal, aki saját tudományát nevezte saját hitvallásának. Az ilyen embereket Karl Rahner „meghatóan naivaknak s egyben átkozottul gőgösöknek” nevezi [7]. Kétségtelen, hogy a tudományos munka, annak eredményei bizonyos vitális önelégültséget adhatnak. Egyre azonban soha nem válik a tudomány képessé: a misztériumtól, a titok világától vonzott hivő éhség kielégítésére. S jelentkezzék bár e titok a bölcsőnél, bármily örömnél, sorscsapásnál vagy épp a halálos ágy mellett - mindig jelen lesz az ember életében. Gazdag tapasztalati anyagra támaszkodva jegyzi meg N. Luyten, hogy „az emberi lehetőségek spektruma túlmutat minden tiszta tudományosságon” [8], Egyszerűen azért, mivel a tudomány, a valóban „tudományos” mértékkel és igényekkel mért és értelmezett tudomány nem adhat feloldást, feloldó magyarázatot az ember egzisztenciális alap-problémáira. Kétségtelen, hogy az ember tudományát áthatja és irányítja a humánumnak szolgálata. E szolgálat azonban csakis akkor lesz teljes, 209
