Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Szennay András: Tudomány és vallásos hit
a mának átlagembere — olykor még tudósa is - ugyanilyen, a „titoknak” kijáró áhítattal fordul pl. az atom vagy a galaktikák világa felé. Nem csupán néhány „beavatott”, a tudománynak „papjai” kerülhetnek ma már az ilyen titkok közelébe. Népszerűsítő munkák, rádió - olykor hiányos szaktudással - a titokzatost még sejtelmesebbnek, lenyűgözőbbnek és vonzóbbnak mutatják be, állítják a csodálkozó emberek elé. Hasonló megfontolások alapján mondja Weizsäcker is, hogy a modern élet, a 19. század scientizmusának örökségét hordozva, a tudományba, annak fejlődésébe vetett hitet vallásos jelenségként tálalja. Sőt, olykor egyenesen ezt a hitet ajánlja a vallásos hit ellenében, melyet nemegyszer babonának nevez. Az átlaghivő, csakúgy, mint a természettudományokban kevéssé járatos művelt, sőt tudós emberek is komoly problémákkal állhatnak itt szemben. Mert új vallást, más hitet igényel ez a korszerűnek és „modernek” vallott szemlélet. Érthető tehát, ha sokak lelkében felmerül a kérdés: nem épp ez a „tudományhit” a tudomány fejlődésébe vetett hit az értelmes emberhez illő magatartás, mi több, a modern „vallás”? Ugyanakkor az ellenkező irányból is érkeznek jogos kérdések: tarthatjuk-e igaznak és helyesnek e tudományba vetett, vallásos jellegű hitet, mely az emberiséget - épp a tudomány eredményei nyomán - katasztrófához, legalábbis emberhez nem méltó élethez vezetheti? Alapozhat-e bármilyen előjelű vallást az a hit, mely nagyon is kétirányú és kétértelmű eredmények felé fordul? Így pl. amidőn a modern orvostudomány és higiénia eredményei mintegy „életre ítélnek” milliókat - és ezek lakás és megfelelő táplálék híjján emberhez nem méltó életet élnek, esetleg elpusztulnak. Vagy: a nemzetközi élet problémáinak megoldását segíti elő a tudomány úgy- mily szörnyű paradoxon! -, hogy atomfegyvereket tökéletesít és újabb típusú rakétákat konstruál. Kimondani is borzongást kelt: békét biztosító pusztító fegyverek! - Hol hát e kétélűségben az a dialektikus fordulópont, ahol majd a fekete fehérré vagy épp a fehér feketévé válik? S hol vannak mindezek nyomán a határai az emberi alkotómunkának, nyugalomnak, örömnek, illetőleg a tragédiáknak és pusztulásnak? Ügy véljük, nem a pesszimizmus sugallja, amidőn megállapítjuk, hogy napjaink embere saját, szerteágazó, tudományával és az ebbe vetett hivő bizalommal kétélű kardot, visszafelé is fordítható dárdát tart kezében. De tovább kell lépnünk. Hogy tud-e a mának tudománya valamit Istenről mondani, kell-e róla mondania valamit - erről nem kell szót ejtenünk. A tudósnak, így a természettudósnak is lehet élő istenhite; szaktudománya, érdeklődése azonban mindig a vizsgálandó, konkrét tárgy felé fordul. A nagy kérdés azonban: mit tud, mit mond e modern tudomány az emberről, e legtitkosabb földi lényről, az ember titkáról, misztériumáról? Szabadjon itt a Weizsäcker által is felhozott, közismert tréfát idézni. Egy ember az utcai lámpás fényénél aprólékosan vizsgálgatja a földet. Az őt kérdezőnek - mit csinál? - azt feleli, hogy elvesztett kulcsát keresi. Tudja-e - jön az újabb kérdés -, hogy valóban itt, a lámpa körül veszítette-e azt el? Nem, válaszol emberünk.- Hát akkor miért itt keresi? - Mert itt legalább valamit látok is. A tudomány világának fénysugarába az ember és világának számos ténye, problémája esik. Képes-e azonban a tudomány mindent megvilágítani? És mindent kellőképp, az ember számára kielégítően megvilágítani? Elér-e fénye mindenhová? Továbbá: ahová már nem ér el, ahol számára már sötétség van, az a terület vajon nem is létezik? Vajon a bolygók mozgása vagy épp a sejtek világa és számos „tudományos” kérdés épp úgy érinti-e az ember boldogságát és tragédiáját, mint pl. a szerelem, a szabadság, a felelősség vagy épp a halál kérdése? Lehet-e az ember egzisztenciális adottságait, minden ilyen tényezőt, élményeit, jogos lelki-szellemi-erkölcsi igényeit, vágyait matematikai képletekben kifejezni, fizikai vagy biológiai modelleken be207
