Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Bálint Sándor: A Háromkirályok a régi hazai hagyományban
emlékezés mellett, eredeti szándék szerint a három szent bányászpatrónus megtisz- telése volt. E játékok a falusi legénybíróságok, legénycéhek előadásában még századunk elején is színrekerültek. Minderről különben nagyobb történeti összefüggésben röviden még szót ejtünk. A Burgenlandhoz tartozó Odvard (Gross-Mutschen) patrociniuma nyilván még a középkori, Kölnből szerteágazó német kultuszt közvetlenül idézi. Ezt kell mondanunk Pozsony (Szent Márton-templom, 1414), Körmöcbánya (Kremnitz, Kremnica, 1456), Győr (i486), Sopron középkori három Háromkirályok-oltáráról (Szent Mihály-, Boldogasszony-templom, Szent György-kápolna), majd a Szent György-temp- lom nekik szentelt barokk kápolnájáról is. Oltáruk volt Nagyváradon (1524) is. Bodrogszög magyar falu középkori titulusához nyilván a leleszi premontrei pré- postság révén jutott. Egyedülálló a görögkatolikus Nyírcsászári patrociniuma (XV. század, nyilván a XVIII. században került a görög egyház kezére). A török után németekkel újranépesített Bakonynána (1750, később: Szent Anna), Ráckeve (1777, később: Keresztelő Szent János), Tass (1822, filia), Környe (1865. filia) faluk hosszú útra vállalkozó, keleti új hazába települő lakossága a vándorok napkeleti patrónusainak, a Morgenland királyainak oltalma alá helyezi magát, miközben - már részben el is magyarosodva - német szülőföldjének szakrális hagyományait is őrzi tovább. A kassai egyházmegyéhez tartozó Rokitó (Rokitov, 1806) településtörténetét nem ismerjük, és így Háromkirályok-titulusának hátteréhez nem tudunk hozzászólni. Mint mondottuk, a középkori hazai Háromkirály-ábrázolások a kevés patrocinium ellenére is, a kultusz egyetemes magyarországi virágzását tanúsítják. Tiszteletükben két szakaszt ismerhetünk föl. Az első román időszak alkotásai liturgikus, szinte dogmatikus jellegűek, és természetesen megelőzik Köln hatását, illetőleg ihletését, amelyről később még bővebben is megemlékezünk. Ennek az archaikus periódusnak kiemelkedő ikonográfiái emléke a pécsi altemplom lejáratának európai rangú dombormű-ciklusa (XII. század). Jelentős a gyulafehérvári székesegyház külső falán elhelyezett Háromkirályok-dombormű is (XIII. század), amelynek kultikus célzatait ezen a helyen nem értjük. A második szakaszt már a gótikus jámborság devocionális világa, a szertesugárzó kölni kultusz hatalmas hódítása jellemzi. Kedveltetéséből, népszerűsítéséből Aachent járó búcsúsaink, céhességünk, német városaink egyaránt részt kérnek. A liturgikus és devocionális kifejezés közötti átmenetet legszemléletesebben talán freskóink tükrözik: átvonulnak az egész magyar katolikus középkoron. Kezdődnek a XI. században (!) Vizsoly falképeivel, és csak a reformációval szakadnak meg. A megtestesülés misztériumát megjelenítő ciklikus képsorozatok később már önálló, szinte öncélú ábrázolássá válnak. Ezeket itt nincs hely felsorolni. A soproni és eperjesi takácsok leginkább német ajkú mesterekből álló céhének a középkor végén a három szent király volt a védőszentje. A XVIII. században az aradi magyar szűcsök tisztelték őket pártfogóul, nyilván azzal a megfontolással, hogy hosszú téli útjukra jó melegen kellett öltözniük. A Háromkirályok archaikus magyar kultuszának, egyben a moldvai csángók anyanyelvi liturgiájának jellegzetes bizonysága az a zsolozsma, amelyet 1700 táján Forrófalván (Faraoany) egy kéziratos énekeskönyvbe jegyeztek be. Domokos Pál Péter tárta föl. A Háromkirályok legendájának első ismert magyar nyelvű följegyzései a XVI. század elejéről származnak. A Debreczeni-kódex így emlékezik meg róluk: 200
