Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek
modern szociológia és pszichológia eredményeire támaszkodik. Bonhoeffer „elmélete” is abból az antropológiai tételből indul ki, amelyből a dialektikus teológia kiindulni szokott, hogy az ember alaphelyzete lényegében bizonyos „krízis”, amelyből értelmileg és érzelmileg is szabadulni akar, biztonságra és megoldásra törekedvén. A megoldás azonban az ember számára sohasem az „igen” (valaminek a passzív elfogadása, a vallás, mint önbiztosítás stb.), hanem az „igen” és a „nem" dialektikus feszültségéből épülő eredmény. (Jellemző mondata Kari Barthnak: „Az új ember, aki vagyok, nem az, ami vagyok”.) Bonhoeffer szemléletében a kereszténység is, a sokféle vallás után és között, tulajdonképpen valamiféle „krízis”: sokkal inkább dialektikus feszültségű hit, mint intézményesített vallás. Szerinte az igazi hitnek egyáltalán nincs szüksége a megszokott vallási formákra és megfogalmazásokra. „Jézus nem új vallást akart nekünk adni, hanem az életet” - írta egyik levelében. Úgy vélekedett, a kereszténység elfogadásának és terjedésének legnagyobb akadálya, hogy formákba kényszerítették, intézményesítették, „vallássá” alakították. így azután abba a veszélybe került, hogy rövidesen múzeumi tárggyá válik, s nem tudja teljesíteni feladatát. Éppen ezért a kereszténység jövője érdekében szerinte az a legfontosabb kérdés: hogyan lehet olyan „nem intézményesített”, „vallássá nem lett”, „vallástalan" kereszténységet hirdetni és képviselni, amely mindenki számára alkalmas. „Hogyan lehet Krisztus a vallástalanoknak is ura?” - kérdezi. Az ő válasza: a világ igenlésével, az egész világ „vallási” jelentésének és jelentőségének felismerésével, hogy a „vallás” ne valami díszes zárókő legyen az emberi élet gyönyörű épületén, s az Isten ne mint patent-megoldás szerepeljen ott, ahol az emberi bölcsesség és tudomány véget ér, hanem az egész emberi életet, az egész világot átfogja. Ezt jelentené Bonhoeffer szerint a „világi" kereszténység eszméje és megvalósulása. Ebben a kereszténységben nyilvánvalóan nincs helye az eddigi, hagyományos, „szaknyelvű” teológiának. - Ezekhez a problémákhoz kapcsolódik folyóiratunkban Nyíri Tamás tanulmánya: „Hogyan beszéljünk Istenről?” Bonhoeffer gondolatait nehéz lenne rendszerbe foglalni, jobbára levelekben, feljegyzésekben maradtak az utókorra. (Widerstand und Ergebung. Briefe und Aufzeichungen aus der Haft. Hrsg, von Eberhard Bethge. Megjelent mint a Siebenstern Taschenbuch sorozat i. kötete, München und Hamburg 1964.) Gondolatainak ereje és hatása nem is a rendszerességben van, hanem szellemességében és az ötletek intuitív szuggesztivitásában. Túlzásait és tévedéseit aránylag könnyű megcáfolni a hagyományos katolikus teológia logikájával és biblikus felkészültségével. A katolikus teológia nyilvánvalóan már Bonhoeffer alaptételeit sem tudja elfogadni, problémái és kérdései azonban többnyire továbbra is izgató és nyugtalanító kérdések maradnak. S jelentőségük talán éppen ebben van: további gondolkodásra, tanúságtevő vallásosságra, kitáruló hitre és dialogizáló magatartásra sarkallanak. Ezért foglalkoznak vele sokat modern teológusaink, sőt egyesekre hatást is gyakorolt. S talán az sem egészen véletlen, hogy Bonhoeffer és Teilhard de Chardin követőinek egyes tételei kísértetiesen hasonlítanak. Bonhoeffer jószándékát, őszinte, dinamikus hitét természetesen senki sem vonja kétségbe, ö maga élete példájával Krisztus és a kereszténység igazsága mellett tett tanúságot, mégpedig a hitleri terrorral szemben nagyon következetes, hivő biztonsággal. 1906-ban született Vroclavban (akkori nevén Breslauban), értelmiségi családból. Teológiai tanulmányait Tübingenben és Berlinben végezte. Ezekben az években Nietsche-hatások is érték, nagyon jó megjegyezte annak felkapott mondatát: „Testvér, légy hűséges a földhöz!” Patrisztikus tanulmányai viszont a katolikus egyházhoz hozták közelebb. Még a fogságban is Tertulliánus, Szent Cyprián és a többi egyházatyák írásait olvasta, s az volt a véleménye, hogy ezek jórészt „sokkal időszerűbbek, mint a reformátorok és ugyanakkor alapul szolgálnak az evangélikus-katolikus dialógushoz”. A nácizmus veszélyeit korán felismerte. Már 1933-ban összeütközésbe került a hitlerista államrenddel. Ekkor Londonba utazott, ott lelkipásztorkodott, majd 1935-ben visszatérve hazájába, szemináriumi tanár lett. 1937-ben kapcsolatba került a német ellenállási mozgalommal. 1939-ben Amerikába hívták, ez jó alkalom lett volna a menekülésre, ki is ment, de néhány hét után visszatért: „Semmi jogom nem lenne a háború utáni Németország kereszténységének a helyreállítási munkáiban, ha ezeknek az időknek a próbáit népemmel együtt nem vállalnám”. 1940-ben nagy és veszélyes feladatokat vállalt az ellenállási mozgalomban, úgyhogy erősen magára vonta a Gestapo figyelmét. 1943. április 5-én bebörtönözték, 1945 februárjában Buchenwaldba vitték, itt többek között Kokorinna\, Molotov unokaöccsével kötött barátságot. Ez év április havában több megkülönböztetett fogollyal együtt átvitték a flossen- bürgi táborba. Ez a tábor azonban annyira zsúfolt volt, hogy mindjárt tovább vitték őket a Bajor-erdők egyik falujába, Schönbergbe. Fehérvasárnapon, április 8-án éppen a reggeli igehirdetésbe kezdett fogolytársai között, amikor az őr kiszólította. Másnap Flossenbürgben, rövid éjszakai „bíráskodás” után felakasztották. Egy angol fogoly, Payne Best tanúja volt Bonhoeffer utolsó szavainak: „Ez a vég - számomra az élet kezdete”. (d. a.) 194
