Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 1. szám - Szennay András: Valóban sziklán állunk?

S itt érkezünk el lassan a címben felvetett kérdés megválaszolásához: nem elveinket adjuk fel, nem a szikla ingott meg alattunk - hanem reánk vár érett, nagykorú keresztényekhez illő számos komoly, esetleg újszerű feladat. Nekünk kell az alapelvekre építve új és korszerű, de mindig Krisztus követségében és követésében járó életstílust kialakítanunk. Papoknak és világiaknak egyaránt. Aki köztünk nem akar lelépni a szikla-alapról, épp ebben tudhatja a biztosítékát annak, hogy nyílt marad a mának ,,modern igényei” felé is. Mert Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.

Megújulás és krisztusi misszió

Sok mindent olvashatunk a szentírásban. Isten szava olykor „éles” mint a kétélű kard, máskor meg „kemény beszéd”, ismét máskor szelíd és jóságos. De sehol sem találhatjuk ott azt, hogy „éljetek kényelmesen”, hogy pihenjetek a „régi szép idők” babérain. Azután olyasmit sem találunk abban, hogy akkor válunk „nagykorú”, „érett” keresztényekké, ha majd minden tanítást, törvényt és tradíciót felszámolunk. A „nagykorúvá” vált keresztény egyet soha sem számolhat fel, egytől soha sem szabadíthatja fel önmagát: az Isten uralma és az akarata által rendelt tekintély alól. A „szikláról” büntetlenül senki nem léphet le, ha valóban Isten fiainak szabadságára, a jövő, a cél felé mutató felszabadultságra törekszik.

A 2. Vatikáni Zsinat óta kétség sem férhet hozzá, hogy az egyházban szabad véleménynyilvánításnak kell lennie. De ahhoz sem férhet kétség, hogy mindaz, aki valamilyen „régit” kétségesnek, sőt elavultnak, helytelennek ítél, arra is kötelezve érezze magát, hogy megmondja: miért rossz a régi és mi a kívánatos helyes? Továbbá, hogy mindaz, amit jónak és kívánatos újnak tart, valóban egyezik-e az isteni alapelvekkel, megfelel-e a krisztusi tanítás szellemének? Krisztus igen kemény szavakat mondott azokról, akik a „kisdedeket” (s itt nem csupán életkorról lehet szó) megbotránkoztatják. A farizeusok botránkozásával persze mitsem törődött. De utána ment a gyengéknek, a bizonytalankodókba hitet öntött. Merné-e a mának valóban és kívánatos módon „nagykorúvá” vált kereszténye azokat a „kisdedeket” és gyengéket, akiket napjaink viharos változásai megzavarhatnak, maga lesodorni durva és szeretetlen módon a „szikláról”?

Lehet és kell pl. történeti szaktudással a közelmúlt liturgiáját kritizálni és korrigálni. De: Isten tiszteletének őszinte szándéka nélkül, a „vallásosság” őszinte lel- külete nélkül minden liturgikus „újítás” csak emberi manipuláció, gyermekded játék maradna. - Lehet pl. az Isten üzenetét, a szentírást a legtudományosabb kritikai módszerekkel vizsgálni, de valóban és mindig az Isten szavát és nem még kiforratlan hipotéziseket kell hirdetni. A szellemileg-lelkileg „kisdedeknek” szükség szerint kell a könnyű táplálékot a „nehezebben emészthetővel” adni. Csakis így válhat az Isten szava ma is - mint erről a pápa ismételten szólt - az „élet igéjévé”.

Bizonyos, hogy semmi egyéb nem kényszerítette (és nem is kényszeríthette) az egyházat, hogy mintegy „kitörjön” saját elmerevedő életéből, mint Krisztustól kapott, örökérvényű missziós feladata. Az a kötelezettség, hogy a „népek világosságát” („Lumen gentium” - ahogy az egyházról írt zsinati okmány kezdő szavai is mondják), mely maga Krisztus, állítsa az emberek elé. A zsinat félreérthetetlenül épp ezen az úton akart a mának zűrzavarában fényt mutatni az emberiség számára. S épp ez a missziós feladat kötelezi az egyházat arra is, hogy ősi és változhatatlan alapelveit szükség szerint új tanításokkal, törvényekkel vegye körül, fejtse ki, védelmezze. E feladat végzésénél a hívők és a papság nem mint „hivatott” kritikusok, hanem mint az egyházat magát jelentő, felelős személyek kell hogy részt kér13