Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 1. szám - Szennay András: Valóban sziklán állunk?

A felelősség szemlélete

„Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene” (Mt. 22, 32). Bár ez az idézet elsősorban a föltámadással kapcsolatban tartalmaz örök igazságot, úgy is alkalmazhatjuk, hogy az isteni tanítás, törvények mindig az élő, a konkrét helyen és időben élő emberekhez szólnak. Mindig a felelős, a személyes cselekedetekre képes embernek kell eldöntenie: Isten akarata és Krisztus egyházának útmutatása szerint mit és hogyan cselekedjék? Az egyház pl. adhat tanítást a keresztény házasságról, de nem írhatja elő senkinek, hogy mikor házasodjék, hány gyermek felnevelését vállalja. Beszélhet pl. az egyház a munkának értékéről, de nem írhatja elő, ki milyen munkaterületen vegyen részt Isten teremtő terveinek megvalósításán. Krisztus maga tanított meg a főparancsra, mégis mindenki maga dönti el, hogy itt és most hogyan gyakorolhatja a szeretetet. - Viszont: sem az alapelvek, sem az azokat részletesen kifejező egyházi tanítások, előírások nem jelentenek semmit sem mindannak, aki nem akarja Isten akaratát megtenni.

Egyre fejlődő és változó világunkban - ezt a zsinati tanítás is szem előtt tartotta - egyre fokozottabb jelentőséget kap az egyéni felelősség szerepe. Az elvek konkrét alkalmazása mind nagyobb egyéni felelősséget tételez fel, s épp ezért az időhöz kötött, változtatható törvények is mind nagyobb változókészséget, hajlékonyságot mutatnak fel (gondoljunk pl. az elmúlt kb. 15 évben a szentségi böjt és általában a böjti fegyelem kérdésére).

Igaz, Istennek szava megadja az alaptörvényt, elénk tárja az Istenhez és emberekhez fűző szeretet-kapcsolat döntő jelentőségét. Viszont nem ad már semmiféle utasítást pl. a gazdasági, társadalmi szervezetek, a kulturális feladatok konkrét vonatkozásában. S ezzel egyben az egyháznak is mind világosabbá válik feladata: hangoztatnia kell az isteni törvényt, a krisztusi alapelveket. Konkrét vonatkozásban azonban legfeljebb csak hasznos indítványokat tesz. Az egyháznak, az isteni kinyilatkoztatás őrzőjének és hirdetőjének nincs, nem is lehet mindenre kész „receptje”, viszont annál inkább hangoztatja az egyéni és nemzetközi lelkiismereti konfliktusoknál a valóban oly fontos felelősséget.

Nagy téma ma a felelősség problémája a keresztény táboron belül, épp ezért szólnak oly sokat az „érett”, a „nagykorú” keresztényekről, szerepük fontosságáról. Ma már senki sem ment közülünk a fáradságtól, hogy mint keresztény is a maga felelős útját járja. Ma már nem azt tartják és hirdetik „jó kereszténynek”, aki sablonos „keresztény” frázisokat emleget és aki „megszokott” áhítatgyakorlatokból nem enged. A keresztény „vallásosság” soha, de ma legkevésbé zajlik „csak” a templomban. A keresztény felelős tanúságtétel, a keresztény élet színtere a család, a munkahely, a szórakozás, egyszóval: az egész emberi élet.

Itt el kell kissé gondolkodnunk. A zsinat óta sokat és helyesen írtak a keresztények felelősségéről, „nagykorúságáról”. Mégis fel kell tennünk a kérdést: teljességgel új mindez kereszténységünkben, az egyház tanításában? És egy másik kérdést: éltek-e és élnek-e a keresztények e nagykorúságnak kötelességet is jelentő jogával? Nem csupán addig „érdekes” ez, amíg csakis a jogot kell hangoztatni? Amíg élni lehet a „kritizálás” jogával? Valóban egyéni és közösségi magatartássá vált-e a keresztény embernek mintegy újonnan „felfedezett” nagykorúsága? Élünk-e ezzel a joggal, amidőn keresztény módon cselekedni, szólni, nagykorúhoz illően áldozatokat kell hozni? Vagy csak valamiféle tekintély-ellenességnek „modern” negatívuma rejtőzik e gondolat mögött? - Tudjuk, hogy általánosítani sem ebben, sem abban a vonatkozásban nem lehet. Egy biztos azonban: az a szolgálat, amelyről oly sokat és szépen szólt a zsinat: minden „nagykorú” és „érett” kereszténynek feladata. Papoknak és püspököknek csakúgy, mint világi híveknek.

12