Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Szennay András: Valóban sziklán állunk?
bői szőtt koszorú szinte egészen szertefoszlott. S jól is van ez így. Ugyanakkor azonban semmit sem változik a papi méltóságnak nem evilági értelemben vett, egyedül Krisztustól eredő értéke a hivő emberek szemében. Sőt, napjainkban épp öregbedik az, még pedig annak mértéke szerint, amint a papi rend birtokosai Isten népét önzetlenül kívánják szolgálni, hivatásukat Krisztus szeretetéből fakadóan végzik. A szertelenek szerepe Elhibázott dolog lenne azonban, ha bárki is célul a régivel való totális szakítást tűzné ki. Nagyfokú, sőt beteges önbizalomról árulkodnék az a felfogás, mely úgy nyilatkoznék és viselkednék, mintha csak most fedezték volna fel a valódi és helyes kereszténységet. Eddig elhibázott volt szinte minden. Ezért „új teológiára”, új gyakorlatra van szükség. Ami eddig volt, az csupán a „konvencionális” kereszténység. Aminek jönni kell, az a „vallás nélküli” hivő ember bemutatkozása. Űjra egy-két példát. Kinyilatkoztatott igazság, hogy a keresztény embernek bűn- bánatot kell tartania. Megértés, bűnbánat nélkül senki nem juthat a mennyek országába. Ezt a kinyilatkoztatott igazságot az egyház két évezredes története során számos gyakorlati törvénnyel vette körül (a nyilvános bűnvallástól egészen a kötelező húsvéti gyónásig és az ún. ajánlott „ájtatossági” gyónásig). Ma már világosan látjuk, hogy a gyónásnak pusztán mechanikus halmozása, stereotyp formák léleknélküli ismételgetése - valódi bűnbánat nélkül - semmi kapcsolatban sem áll a bűnbánatra felszólító isteni paranccsal. Ugyanakkor viszont — számos szertelen írást, kijelentést szem előtt tartva - kérdezhetjük: miért kell a valóban hivő kereszténynek elvileg elleneznie a bűnbánat szentségéhez való méltó járulást - úgy, ahogyan az egyház azt szentségi módján elénk tárja? Miért „túlhaladott” mindez a „modern” világban? — Az ilyen állításokra már aligha találunk kielégítő magyarázatot. Vagy tán más módon valóban tartanak az ilyen „modern” emberek bűnbánatot? Pl. a komoly és önkéntes lemondások és áldozatvállalás útján, a buzgó imádság, önkéntes böjtölés, szeretetgyakorlat (pl. betegápolás) alkalmazásával? Mert az ilyen gyakorlatok, ha azok a bűnbánat szelleméből fokadnak, Isten előtt valóban nagyértékűek. De még mindig nem feltétel nélkül azonosak a Krisztus által rendelt szentséggel. Vagy tán az ilyen „modern” gondolkodóknak nincs mit megváltaniuk? Talán kérdezzék meg családtagjaikat, munkatársaikat, azok majd bizton segítségükre sietnek. Egy másik, kissé elméletibb példa. Sokat és értékeset írtak napjainkban (különösen a keresztény-marxista párbeszéd során, de e kereteken kívül is) a keresztényeknek jövőbe vetett reménységükről, a majdan elérkező „abszolút jövőről”, az „előttünk lévő Istenről” stb. Helyes és értékes e jövőre irányuló keresztény szemlélet — feltéve, ha azt nem abszolutizáljuk. Mert mindez nem adhat felmentést ahhoz, hogy elfeledjük, esetleg agyonhallgassuk azt az egyedülálló, elmúlt eseményt, mely életre hívta és a jövő felé vezeti a kereszténységet: Krisztus megtestesülését és megváltó kereszthalálát. Lehet ugyan a „kereszt botránya” egyeseknek ostobaság, nekünk - Szent Pállal szólva - reménységünk és dicsőségünk marad. A keresztény ember jövőbe vetett reménye nem választható el múltjától, annak alapvető és egyedülálló „Krisztus-eseményétől”. A megtestesülés és megváltó kereszthalál tényét semmiféle evolucionista folyamat nem pótolhatja. Persze, nem új „nehézség” ez, már Pál is tusakodott vele, amidőn Krisztus keresztjének ellenségeiről szólt. - Kétségtelen: a jobb, szebb, békésebb, igazabb jövőt remélnünk kell, érte munkálkodnunk kell, számunkra azonban ez mindig a krisztusi alapból kiinduló, arra épülő jövőt jelenti. A jövő kategóriája nagyfontosságú a keresztény ember számára is. De a jövő a múltunk, a „Krisztus-esemény” egyedülálló volta nélkül „levegőben lógna” csupán. 11
