Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Szennay András: Valóban sziklán állunk?
Tény, hogy minden kor kérdésekként, kérdőjelekként kínálja a maga problémáit. Mint mondottuk, mindezekben az „idők jeleit” fedezi fel az evangéliumi radikalizmusból táplálkozó szellem És úgy tűnik, hogy a sok kérdés nyomán valóban belülről forrongó, erjedő kovásszá kell az egyház tagjainak válni. Ügy tűnik, hogy a szabad vitorlázáshoz számos ballasztot ki kell vetni a hajóból. - Egy biztos, ezt a „sietőknek” és „késlekedőknek” egyaránt látniuk kell: ma nincs helye köztünk köny- nyelmű kritikának, szólamoknak, még kevésbé kényelmeskedésnek. Igen súlyos kérdésekre kell megnyugtató választ keresnünk és adnunk. Kikerülhetetlen kérdések ezek és ezért kikerülhetetlen a legjobb szándék és tudás szerinti válaszadás is. Úton a válaszadás felé A keresztény embernek világosan kell látnia: vannak hitének oly igazságai, melyek a szó szoros értelmében «/öpigazságok, alapé Ivek. Ezek soha nem változnak és nem is változhatnak, mivel isteni tanítások, törvények, melyek érvényüket nem veszítik. Vannak azután az egyháznak oly tanításai, törvényei, melyek kötelező volta az isteni tanítással, törvénnyel való több-kevesebb kapcsolatoktól függ. Végül pedig vannak oly szokások, gyakorlatok és vélemények, melyek egy-egy testületnek, embercsoportnak megnyilatkozásai. Ezeknek is van ugyan kapcsolatuk az isteni tanítással, az egyházi törvényhozással, de feltétlenül magukon hordják a változandóság bélyegét. Azt nem állíthatjuk, hogy az alapelveken kívül az ún. másod- és harmadrendű tanításoknak és előírásoknak nincs jelentőségük a keresztény ember számára. Ma azonban világosabban látjuk, mint eddig, hogy fontos különbség van az „időtlen”, a feltétlenül kötelező és az időhöz kötött, hely és idő követelményei szerint változó egyházi tanítás, törvény között. Ez utóbbiak azért szükségesek, hogy az egyház az adott időben és helyen betölthesse misszióját. Hogy ezekkel is támogassa a krisztusi alapelveket, mintegy konkrét „védelmet” adjon számukra. Lássunk egy-két példát. Hosszú időn át az volt a „hivatalos” egyházi és közvélemény, hogy a szentírás tévedésmentességét kellő magyarázat nélkül is el kell fogadni. Hogy a hivő embernek a szentírás minden szavát, kijelentését szószerint kell értenie. Voltak ugyan régebben is „iskolák”, melyek a szentírás különféle értelmét kutatták, mégis, a szentírásnak pl. történeti és természettudományos vonatkozású kijelentéseit úgy „kellett” elfogadni, ahogyan azok a szentírásban álltak. Az ilyen „szentírásvédelem”, mint másodrangú elv, hosszú évszázadokon át épp az elsőrendűnek (ti. a szentírás tévedésmentességének) volt jószándékú és elmúlt korok tudományosságának meg is felelő támogatója. Az emberi tudományosság fejlődése azután századunkban lassan a „másodrangú” és „védőelv” feladásához, illetőleg megváltoztatásához vezetett. Nem hiába hangoztatta pl. König bíboros a zsinaton, hogy a szentírás igazságát soha nem kell féltenünk a tudomány igazságától. Nincs és nem is lehet „kétfajta igazság”. Ma már tehát világosan látjuk: a szentírás Isten szava és tanítása volt és marad számunkra. Hogy azonban valóban éltető isteni szó lehessen, megfelelő szakembereknek értelmezni, kifejteni kell azt. A helyes szentírásmagyarázat egyben a helyes szentírásvédelem is: csakis ezen az úton maradhat Isten örökérvényű üzenete minden időben az üdvösség felé vezető, üdvösségünk érdekében adott tanítás (amint ezt a zsinat a „Dei Verbum” konstitúcióban megfogalmazta). A másik példa gyakorlatibb vonatkozású. Az egyház története során a papi méltóságot számos világi kiváltsággal, megkülönböztető jelvényekkel, ruhával vették körül, „emelték ki”. Az idők során, főként napjainkban e privilégiumokból, díszek10
