Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Szennay András: Valóban sziklán állunk?
Kétségtelen, hogy az evangéliumi radikalizmus felől érkező s az attól irányított nézés szükségképp belső feszültséget teremt. De a feszültség feltétlenül „üdvös feszültség” az evangélium szavára felfigyelni kész, az evangélium ítélete alá önmagát alávető ember számára. Aggódó kérdések Az evangéliumi radikalizmus feszültséget teremt, ennek nyomán pedig sokak lelkében kérdőjelek támadnak. A legsúlyosabb kérdés, kétségtelenül a legkiélezettebb is: valóban sziklán állunk? Valóban Krisztus szikláján, mely nem ingadozhat? Hiszen szinte minden mozgásba jött. A „megújulás” régi elveket és gyakorlatot változtatott meg. Valóban, észre kell vennünk számos egészen jelentős változást. Azt ugyan tudjuk, hogy az egyház nem adja fel - nem is adhatja fel - hittételeit (dogmáit). De mily nehézségek merednek felénk a dogmák magyarázatánál! Mily szembetűnőek még világi hívők előtt is bizonyos dogmafejlődési változások! A pápai primátus és a kollégialitás elve, a szentírás tévedésmentességének újszerű megfogalmazása, az eredeti bűn tana körül feltornyosult magyarázatok stb. Azután a gyakorlati élethez tartozó kérdések: a földbetemetést évszázadokon át szinte elengedhetetlenül a test föltámadásába vetett hit egyik aktusaként tekintették. Ma viszon az egyház engedélyezi a halotthamvasztást. - A házasság céljai között hosszú időn át a gyermek- nemzés állt első helyen - ma viszont sokkal erősebb hangsúlyt kap a házastársakat egymáshoz fűző személyes szeretet. A liturgikus nyelvnek (a latinnak) szinte egyeduralma a nyugati egyházban azt a benyomást kelthette, hogy magának az istentiszteletnek érvényessége függ tőle. Mint ismeretes, ma már - helyesen - nem így látjuk ezt. A példákat még hosszan lehetne sorolni. De már ennyi kérdés után is ott lappang vagy nyíltan jelentkezik számos hivő lelkében a kérdés: a „megújulás” sodrában felszámolja tán az egyház tégi tanítását, törvényeit? Nem vezet-e a sok „újítás”, „alkalmazkodás” elveink feladásához? Kétségtelen, ha nem akarunk „strucc-politikát” folytatni, észre kell vennünk: a jövő felé mutató út - kérdőjelekkel terhes út. Márcsak azért is, mert kérdőjelekkel terhes örökséget hordozunk. Olyant, amelynek alig van köze, olykor semmi köze sincs a krisztusi örökséghez. S amilyen értelmetlen lenne unos-untalan csakis a múlt hibái felől érkező kérdésekre ügyelnünk, éppoly felelőtlenség lenne saját jövőnkkel szemben a jelentkező kérdéseket meg nem vizsgálnunk, a hibák megszüntetésén nem fáradoznunk. „Miért nem jó az, ami oly soká megfelelt?” - kérdezik olykor épp a leghűségesebbek. Mert való igaz, sok jószándékú embert zavart meg régi formáknak újakkal való felcserélése. És hiba lenne, ha az ilyen kérdéseket egyszerűen el akarnék hallgattatni. Türelmes, az igazság szeretetében fogant válaszadás a kötelességünk. - De balgák lennének mindazok, akik ilyesfajta módon fogalmaznának: ezek az újítások a buzgókat csak elriasztják és senkit nem nyernek meg az ügynek. Ez az ellenvetés téves feltevésre, esetleg felfogásra épít. Nem arról van ugyanis szó, hogy valamiféle „formabontást”, esetleg újszerű „szent propagandát” végezzünk. Hogy az ilyen „újításokkal” fokozott vonzerőt kölcsönözzünk egyházunknak. Ellenben igenis arról, hogy kereszténységünk, az egyház tagjai ne merevedjenek ember- és világidegen formákba, ne ragaszkodjanak görcsösen régi, mert „megszokott’ gyakorlatokhoz. Ez az út az önkéntes gettóba-vonulásnak lenne útja. Így kialakulna földünkön, társadalmunkban valamiféle „rezervátum”, ahol — kis szigetekben - a szektává alacsonyuk kereszténység élne. 9
