Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Csanád Béla: A holland egyház reformtörekvései
ben, fegyelmezetlenségük miatt bázisul szolgálhatnak szektáriánus mozgalmaknak. Ilyen „veszélyes” csoport a már említett utrechti Sjaloom- szervezet, amely ugyan ökumenikus irányúnak vallja magát, az ökumenikus törekvéseket azonban máris helytelen vágányra terelte. Vannak, akik helytelenítik a holland egyház tagjainak kategorizálását „progresszívokra” és „konzervatívokra”. Azt mondják, hogy ezek politikai kategóriák, félreérthetők, s fölöslegesen éles szembeállításokra adnak alkalmat. Az „integralista” jelző pedig egyenesen megbélyezgésnek hangzik sokszor, s az ilyenfajta megbélyezés Hollandiában megmérgezi a bizalom légkörét, amelyben egészséges dialógus indulhatna meg a szembenálló felek között. E sorok írója azt tapasztalta, hogy rendkívül nehéz volt megítélni valakiről, hogy konzervatív-e vagy haladó. Sokszor haladóknak is egészen bizarr, konzervatív „ideáik” voltak a beszélgetések során, máskor pedig türelmetlen fiatal papok öntudatosan vallották meg, hogy ők tulajdonképpen konzervatívok. Akik kifogásolják ezt a kategorizálást, azt mondják, hogy ezek a szavak a közéleti katolicizmus szótárából valók, ez a szótár pedig mindenestül elavult, s legalább 20—30 évvel való lemaradást jelent a szemléletben. Alkalmatlan ez a szótár egyházi vonatkozásban, mondják egyesek, azért is, mert nagyon sokszor maguk a reformok visszatérését jelentenek a régi gyakorlathoz, mégpedig néha a sok századdal előbbi gyakorlathoz (pl. a liturgikus megújulásban), s ezt a tényt éppen a „konzervatívok” vetik a „haladók” szemére. Hallottam „konzervatív” szájból olyan megnyilatkozást a liturgikus reformmal kapcsolatban, hogy a reformok nem veszik tekintetbe az emberiség fejlődését, nem veszik például tudomásul, hogy a mai ember kinőtt az „akusztikus” korszakból, amikor a beszéd és a hallás volt a kultúra asszimilálásának legfőbb eszköze, ma viszont már inkább „vizuális” korszakban élünk... Schillebeeckx hangsúlyozza a már idézett tanulmányában, hogy Hollandiában a frontok szembenállása azért látszik ennyire feltűnően, mert ott hagyomány az egyházban a teljes vélemény- és szólásszabadság, szemben a többi nyugati országgal, ahol csak a négy fal között mondhatják el a katolikusok a hivatalos fórummal ellenkező gondolataikat. Kétségtelen, ilyen nagy fokú véleménynyilvánítási kedvvel és szabadsággal Nyugaton sehol másutt nem találkoztam, az is igaz azonban, hogy beszéltem fiatal papokkal, akik az ellenkezőjéről panaszkodtak, s bevallották, hogy az ún. „konzervatívok” nemigen juthatnak szóhoz mindenütt. Kinek van igaza? Ügy gondolom, ezekből a jelekből azt lehet kikövetkeztetni, hogy a dialógus, a kölcsönös bizalom légköre még nem alakult ki tökéletesen Hollandiában. Végül a legsúlyosabb kifogásként hallottam a holland egyházról, hogy pragmatikus meggondolások alapján túlságosan szabad teret enged az egyénieskedésnek. Egyéni ötletek, felviharzó érzések, tapasztalatszegény nagyotakarások, a prudencia által meg nem szabályozott, személyi méltóságra és jogokra hivatkozó igények szabad prédájává vált a nyugat-európai szellemi élet, s ez a hamis, liberális egzisztencializmus kezd beszűrődni a holland egyházi életbe is. Ennek a következménye a teológiában a sarlatánság előnyomulása, az egyházi közszellemben az objektív értékek lebecsüléséből származó „momentanizmus” vagy „hodiernizmus” (ahogyan kezdik nevezni az új szellemet), hierarchikus vonatkozásban pedig a tekintélytisztelet megfogyatkozása,, majd az engedetlenség és fegyelmezetlenség. S bármennyire keményen és udvariatlanul hangzik 29
