Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Gál Ferenc: Új utak a teológiában
ki s azt továbbra is megtartja. A misztériumot kizárólag a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt fogadja el, de igyekszik közelebbről vizsgálni. Keresi, mi érthető benne, mi múlja felül az ész képességeit, milyen összefüggésben van más hittitkokkal, mit nyújt nekem és mit kíván tőlem? A teológiában tehát megismerjük a háromszemélyű egy Isten üdvöthozó kinyilatkoztatását, amely végbement Jézusban és folytatódik az Egyházban, Krisztus misztikus testében. Kinyilatkoztatott igazság sok van, de végeredményben mindegyikben Isten magáról beszél, mint terem tőről és üdvözítőről. Már Szent Tamás leszögezte, hogy a hit aktusa nem áll meg a megfogalmazott tételnél, hanem a személyes Istenre irányul (2,2 q 1, a 2, ad 2). A kinyilatkoztatásban az élő Isten párbeszédet kezdett velünk, élő emberekkel. Mindent azért mondott és tett, hogy kialakuljon bennünk az atya és a gyermek kapcsolata Jézus Krisztus által. A párbeszédet nem szabad úgy értelmeznünk, hogy mi saját emberi létünk archimédeszi pontjáról szólunk Istenhez, ő pedig a világfeletti létrendből. Isten találkozni akart velünk az emberi történelemben s annak maga is tényezője lett. Nemcsak kívülről, amennyiben teremtette és irányítja, hanem belülről, amennyiben emberré lett és Egyházban él és működik a világ végéig. Isten üdvözítő gondolata személyes tetté vált: a történelem átalakult üdvtörténetté. Az emberek üdvössége az Isten országának keretében valósul meg, ez pedig a történelemben bontakozik ki, bár végleges alakját a történelem keretein kívül, a másvilágon éri el. Az apostoli igehirdetés így fogalmazza meg Istennek a világ felé való fordulását: „Azelőtt az Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban Fián keresztül beszélt hozzánk: őt rendelte a minden- ség örökösévé, hiszen a világot is általa teremtette” (Zsid 1, 1—2). Tehát a teremtés és a prófétai kinyilatkoztatás mind csak előkészítése volt annak, hogy létrejöjjön a természetfölötti kapcsolat az Isten és ember között. A földi lét értelme végső fokon az, hogy történelmi, erkölcsi és kegyelmi fejlődésben kibontakozzék Isten országa Krisztus fősége alatt. Krisztus megjelenése azért végső idő és az idő teljessége, mert általa és benne a világ megkapta a teljes ráirányulást a természetfölötti célra. Az Atya „akaratának titka” az az elhatározás, hogy Krisztusban mint főben összefoglaljon mindent, ami az égben és a földön van (Ef 1, 10). A teológia feladata tehát az, hogy végigondolja Isten szavát a prófétai üzenettől az emberré lett Igéig. Ügy, ahogy az isteni szó elérte teljességét és ahogy a történelemben az Isten országának kovásza lett. Hiszen nem tagadható, hogy a kinyilatkoztatás, Jézus Krisztus, az Egyház, a hit és a kegyelem minden természetfölöttisége mellett is történelmi tényezővé vált. Az Istenről szóló tanításnak elsősorban azt kell bemutatnia, hogyan nyilatkozott meg Isten az emberi történelemben. Vagyis a teológia csak úgy juthat teljességre, csak úgy nyújthat hitrendszert, ha az üdvösség történetét elemzi. Az első kísérlet meg is történt egy üdvtörténeti dogmatika összeállítására (Feiner—Lőhrer: Mysterium salutis. A tervezett öt kötetből eddig kettő jelent meg). Isten a kinyilatkoztatásban nemcsak tanít, hanem cselekszik: jeleket ad, célokat valósít, az embert mint szabadakarú lényt maga felé irányítja. A kinyilatkozatás tehát szó és tett egyszerre. Isten mint élő valóság mutatkozik meg, ezért a Szentírásban és a hagyományban nem elég az egyes 7
