Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Gál Ferenc: Új utak a teológiában
urunknak és célunknak. A gyakorlatban a katekizmus a Hiszekegynek, a Tízparancsolatnak és a szentségeknek a kifejtését adta, de hiányzott belőle az Isten személyes közeledésének leírása. Pedig a hit lényege a személyes kapcsolat, az én—te viszony Istennel. ,,A keresztény ember hitében olyannak tudja magát, mint akit teremtményi és bűnös mivoltában az Isten megszólított: olyan szóval, amelyen keresztül végérvényesen, szabadon és kegyelmi közlésben feltárta magát” (Rahner: Lexikon f. Theol. und Kirche, Anthropologie, 624). A papnevelésről szóló zsinati határozat (nr. 14) így mutat rá az új követelményekre: „A teológiai oktatásban az üdvösség misztériumát úgy kell előadni, hogy a növendékek meglássák az egyházi tudomány értelmét, rendjét és pasztorális célját, továbbá hogy életüket a hit alapozza meg és hassa át, s végül, hogy erőt nyejenek belőle hivatásuknak személyes önátadással és őszinte lelkesedéssel való követésére”. A dogmatika tanításánál megköveteli, hogy elsősorban a Szentírásban szereplő témákat tárgyalja, hozzáadva mindazt, amit azok kifejtésében az Egyház keleti és nyugati atyái elvégeztek, meg kell világítani a dogmáknak az egész Egyház életéhez viszonyított történetét, azután Szent Tamás szellemében ki kell fejteni az üdvösség titkainak benső értelmét, fel kell ismerni őket az Egyház liturgiájában és életében. Végül meg kell tanulni, hogyan kell az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keresni, az örök igazságokat a változó emberi élet feltételeihez alkalmazni és a kor emberének alkalmas módon előadni (nr. 16). A II. Vatikáni zsinatról ismételten megállapították, hogy a régiekkel ellentétben nem a katolikus tanítás egy-egy tételének tisztázása volt a célja, hanem az Egyház küldetését kellett felmérnie a mai világban. Valami hasonlót mondhatunk a teológiáról is. Régen a téves tanításokkal folytatott vita jelentette a haladást, ma ellenben az általános szellemi élet veti fel a problémákat. A világi tudományokban alkalmazott történeti kritika arra kényszerít bennünket, hogy a Szentírás keletkezésének, sugalmazottságának, tévedhetetlenségének és értelmezésének kérdését új szempontok szerint is vizsgáljuk. A természetbölcselet, az antropológia, lélektan, szocológia megállapításai nyomán pedig a természet és kegyelem viszonyánál, az Egyház misztérium-jellegénél, a történelem és az üdvtörténet kapcsolatánál vethetünk fel új kérdéseket. Teológia és üdvtörténet A teológia szó szerint Istenről szóló tudományt jelent. A bölcseletben is beszélünk Istenről, de csak úgy, ahogy a teremtett világból kiolvassuk létét és sajátságait. A teológiában ellenben úgy tárgyalunk Istenről, ahogy őt a kinyilakoztatásból megismerjük: beszélt magáról és közléseit természetfölötti bizonyítékokkal hihetővé tette. A teológia nem csupán hit, hanem a hitnek tudományos értelmezése. A hitben tárgyilag megtalálható az Isten szava, annak hallgatása, elfogadása és külső megvallása. A teológiában ezekhez járul a reflexió, mégpedig a kritikai módszerrel dolgozó reflexió. A kritikát ne úgy értsük mintha tárgyáról, a természetfölötti misztériumról kimerítő magyarázatot akarna adni. Az ilyen racionalizmus eltüntetné a hitet és az emberi gondolkodást tenné meg a kinyilatkoztatás mértékének. A teológiában a kritikai reflexió a hitből indul 6
