Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A régi és az új Maurice Blondel gondolkozásában
el nem kötelezni magunkat, hogy mindent megízleljünk, de soha ne cselekedjünk igazán és végül kimondhassuk: minden hiúság. — Ez a magatartás hazug. Az ember nem merítheti ki a világot. A dilettáns mindent meg akar ízlelni, semmit ki nem zárni — ezzel éppen kizárja mindazt, ami kizárólagos. Ilyen a szeretet, hit, kötelesség. Elkötelezettség nélkül élni nem lehet. A dilettáns közönye képtelenség. Igazában önmagát akarja, vagy a semmit. Egoista vagy kétségbeesett. A negatív álláspont: a pesszimizmus. Egyetlen állítás van csupán: az élet semmi. Megölni magunkban a káprázatot: az élniakarást, a lét sze- retetét. — Ám a semmit nem lehet sem elgondolni sem akarni. A pesz- szimista is él: élete az érzékek és szenvedélyek szolgálata, nem igazi mor- tifikáció. Ha nem akarhatjuk a semmit — nem lehet-e legalább a jelenségek világában maradni? A pozitivista tudomány kiküszöböl minden nyugtalanságot és minden transcendentiát: a jelenségek törvényei eligazítanak mindent. — Ám a scientizmus önmagának sem elég. A tudományos ismeret két iránya: a tapasztalat és a kalkulus. Az első soha nem ér véget — a második soha nem ragadja meg az egyedit, az egyszerit. Egyébként is: a tudomány elvileg és kizárólag objektív — eredeti viszont mélyen alanyi: a tudás, az igazság olthatatlan szom ja. így nem érheti el önmaga eredetét sem. Az igazi, emberi cselekvés tehát kikerülhetetlen. Akkor pedig sürget a cselekvés irányának kérdése. Blondel úgy látja, hogy nagy mesterei, az emberi sors kutatói közül egyik sem tette fel az autonóm bölcselet területén a kérdést, vagy nem tartotta magát következetesen a helyes metódus szerint. „Nem bocsátom meg Pascalnak, aki annyira kedves nekem, hogy nem kutatta: miért szálltunk hajóra? . . .”19 A cselekvés kibontakozása A cselekvés feltartóztathatatlan kibontakozás, expanzió. Az alany ben- sőségének mélyéről származik, de úgy, hogy rögtön kapcsolatban van a külvilággal. Nem a tudat a cselekvés igazi princípiuma és normája — Kant etikája kétszeresen hamis: egyrészt, mert formalisztikus, másrészt mert autonómiát hirdet. A cselekvés mindig olyasvalamire irányul, ami hiányzik, ami nem a miénk, ami nagyobb nálunk. Nem maradhat meg az alanyi tudat rövidre- zárt körében. A szabadság, amely az önkénytelen, spontán tevékenység gátlására, a determinált ösztönök harcának eldöntésére képesít, valamely cél, tárgy megválasztásában áll. Elkerülhetetlen, hogy ki ne lépjen önmagából. Soha sem szabhatja meg célként önmagát. Nem autonóm, hanem szükségképpen heteronóm. Ki kell lépnie önmagából azért is, mert a benső döntést kiegészíti a külső kivitelezés. A cselekvés fizikai, testi megnyilvánulása szükséges ahhoz, hogy tudjuk: mit akarunk tulajdonképpen. A külső feltételek késztetik az akaratot, hogy megtestesüljön. A test korlát, akadály a szabadságnak — de ez az akadály ösztönző. Magasztos és nagyvonalú elhatározások ábrándokba ringathatnának, ha átsiklanánk az eszközök, a járható utak, a gyakorlati lehetőségek prózai feladatai fölött. A cselekvés során lassan alakul az egyéniség, a karakter. Az ember 77
