Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Gál Ferenc: A karácsony krisztológiája: az Immánuel
gyávaságot, önmagunk kétségbeesett vigasztalását, sem az emberi erőfeszítésről való lemondást, hanem a teremtő Isten személyes közeledésének legmagasabb fokát. Olyannak teremtette az embert, hogy bűnös mivoltában is méltónak tartotta a felemelésre. A megtestesülés egyszerre mutat rá Isten nagylelkűségére — aki nem bánja meg adományait (Róm 11, 29) — és az emberi hivatás magasztosságára. A teológiában jogos az a törekvés, hogy Istent és a misztériumokat önmagukban is megismerjük, de ne feledjük, hogy ez a végső tárgyi ismeret fel van tartva a színelátásra. Ott majd eltűnik a fátyol, ami a természetfölötti rendet eltakarja szemünk elől. A földi vándorlás idejére a kinyilatkoztatásban és a hitben csak annyit kapunk, ami elég annak felismerésére, hogy mi ő a mi számunkra. Csak ezekből a jelekből következtethetünk arra, hogy ki az Isten önmagában. A kinyilatkoztatás tehát egészen az emberi természethez igazodik. 1. Nem nehéz igazolni, hogy az üdvösség történetében arról van szó, ki az Isten a mi számunkra és mit tett üdvözítésünk érdekében. Az üd- vözítés annak az állapotnak elnyerése, illetőleg kialakulása, amelyet az emberi lét teljességének, természetfölötti tökéletességének mondunk. Ezt az állapotot csak kívülről kaphatjuk, nem belülről, hiszen testi és lelki bontakozásunk is külső igazságok és értékek hatása alatt megy végbe. Továbbá a végső tökéletességet nem kaphatjuk a teremtett világból, mivel az mindig véges és esetleges marad s velünk együtt alá van vetve az enyészetnek. Nem kaphatjuk olyan személyektől sem, akikkel osztoznunk kell a világ javainak birtoklásában, hanem csak a világfölötti, végtelen, személyes Istentől, aki fölötte áll a romlásnak, a múlandóságnak és aki annyira birtokolja önmagát, hogy akkor is független és végtelen marad, ha egészen a teremtményeié lesz. A kinyilatkoztatásban Istennek ez a szellemi, személyes jelenléte tárul fel, mint hitbeli és kegyelmi valóság. Isten kijelenti, hogy az emberé akar lenni, kapcsolatot, közösséget keres vele, mint szabad döntésre képes személlyel. Ábrahámmal így vállal sorsközösséget: megáldom jóakaróidat, ellensége leszek azoknak, akik átkoznak téged (Gén 12, 3). Mikor Mózes megkérdezi az Űr nevét, sajátságos feleletet kap: „Aki van (Jahve), az küld téged”. A régi teológia ebből arra következtetett, hogy itt Isten a benső lényegét tárta fel, azt hogy ő az örökkévaló, a szükségszerű létező. A héber nyelv pontosabb értelmezése szerint Isten inkább ezt mondja: Az leszek, aki leszek, vagyis amilyennek mutatni fogom magam. Veled leszek, népemmel maradok és tetteimből értitek meg, hogy ki vagyok. Én leszek az, aki kiment benneteket a reménytelen helyzetből, aki elvezet a megígért hazába, aki csodákat tesz a kedvetekért és aki Megváltót küld. Egy név emlegetésével nem mennétek sokra. Az üdvösség története lesz a magyarázata annak, hogy ki vagyok és mit akarok veletek. A szövetségkötés szintén Isten jelenlétét juttatja eszünkbe. Isten leköti magát az emberrel teremtett kapcsolatban. Népével van békében és háborúban, örömben és bánatban, ezért a nép veszi magának a bátorságot, hogy a hosszú megpróbáltatásban így imádkozzék: „Kelj föl, miért alszol, Uram?” (Zsolt 43, 23). Az egymást követő nemzedékek hite „Isten nagy tetteiből” táplálkozik. Isten jelenlétét hirdeti a templom, az áldozatbemutatás, a próféták szava és a különleges gondviselés. De mindezek csak halvány elővételezései annak az időnek, amikor majd megjelenik a gyer68
