Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Csanád Béla: A holland egyház reformtörekvései
emberek egymáshoz közeledését, legalább a vallásos emberek egymás iránti szeretetének fejlődését. Az „agapé” leghatásosabb formálója ősidők óta a liturgia. Ezért kezdettől fogva nagy lelkesedéssel fogadják a hollandok a liturgikus reformokat, s váltak ezeknek élharcosaivá. Sokkal több engedélyt kértek és kaptak a Szentszéktől liturgikus kísérletekhez, mint más országok, ezért sokkal előbb jártak az „új” liturgiában, mint hivatalosan a világegyház. Az 1967. június 29-én életbe lépett liturgikus rendelkezések19 például ez év februárjában, sőt már sokkal előbb20 gyakorlatban voltak Hollandiában. Ezeken kívül látni lehetett más liturgikus újításokat is, amelyeknek nagy része valószínűleg rövidesen szintén általános rendelkezések tárgya lesz. Az az ember érzése Hollandiában, mintha az egész ország a „Consilium ad exsequendam Constitutionem de sacra Liturgia” és a Sacra Congregatio Rituum kísérleti telepe lenne. Majdnem mindenütt, ahol szentmisén vettem részt, mást láttam és hallottam, mint az előző helyen. Az első liturgikus élményem Nijmegenben, a jezsuiták templomában az előzetes „várakozással” ellentétben egészen klasszikus liturgikus élmény volt: a szentleckét, az evangéliumot, a homiliát és a hívek könyörgését kivéve, teljesen latin misén vettem részt, az állandó részeket, a nagy Credot is, az összes hívek „betéve”, a változó részeket pedig a kóruson lévő schola énekelte a gregorián szabályok szerint, latinul. Doornban viszont, ahol nagyobb részt külföldi papok tartózkodtak, az Intézet kápolnájában anyanyelvű szentmisék voltak, így tehát a papok többsége a régi módon „misét hallgatott”, mivel nem tudott mindenki tökéletesen bekapcsolódni a holland nyelvbe. Egészen szokatlan volt sokunknak, hogy a papok áldozáskor kézbe kapták a szentostyát.21 Talán mondanom sem kell, hogy ez a liturgikus „különbözőség” egyházmegyék és városok között nem a legkellemesebb benyomást kelti az utazóban, annál is inkább, mert néhány helyen szemmel láthatóan nem a kísérleti buzgóságnak, hanem a fegyelmezetlenségnek az eredménye. Az „agapé”, a családiasság pasztorális elve a templomépítésben és a misézési helyek kialakításában is érvényesül. Új templomot az eddigi felfogás szerint különálló épületként csak a legritkább esetben építenek. Egyre nagyobb teret hódít az ún. tömbkápolna gondolata: egy-egy házóriás vagy lakótömb földszintén vagy szuterénjében kápolnát alakítanak ki, s ez lesz a néhány száz tagot számláló nagy család szentélye, szakrális otthona. A kis közösségekre korlátozódó, családias kápolnák gondolatának legfőbb propagálói Gerardus de Vet bredai püspök és Willem M. Bekkers’s Hertogenbosch püspöke voltak.22 Mindketten a jelenkori holland egyház nagy alakjai, modern, pasztorális gondolkozású egyházfők. Halálukban is hasonlítottak egymáshoz, mindketten fiatalon hunytak el, de Vet 50, W. M. Bekkers 59 éves korában.23 Követőik közül többen túlzásokba is estek, nemcsak a családias tömbkápolnákat pártfogolták, hanem a valóságos családi miséket is. Néhányan a modernizálás hevében ennél is tovább mentek: klub-estékhez hasonlító áhítatokat szer- veztek, főleg fiatalok számára, beat-zenével és szórakozási lehetőséggel. Ezeket az eseteket kapta fel a szenzációéhes világsajtó, a Paris Match képeket közölt, amelyeken a fiatalok asztalnál ülve, üvegpohárból és tányérból kétszín alatt áldoznak. Amikor aztán világbotránnyá kezdtek nőni az extrém esetek, hivatalos vizsgálat indult, a holland hierarchia is nyilatkozott, s kiderült, hogy ezekben a rendkívüli túlzásokban az utrechti 25
