Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Gál Ferenc: Új utak a teológiában
kötni. A szintézist ma szélesebb alapokon kell megalkotni, hiszen az ember egész gondolkodó és akaró lényével áll szembe a kinyilatkoztatással és feletet vár kérdéseire. A bölcselet, a természettudomány, a történeti kutatás és a társadalmi fejlődés sok olyan kérdést vetett fel, amit a régebbi teológusok egyáltalán nem láthattak. A zsinat a gyakorlati feladatok felé fordította az érdeklődést. A központi gondolat ez: hogyan tehet az Egyház tanúságot az Isten szeretetéről, amely Krisztusban megjelent? Ez a szeretet természetesen jelenti minden anyagi és szellemi érték érvényesítését. Ha a teológia valóban a hitből fakadó élet segítője akar lenni, akkor egyszerre kétfelé kell tekintenie: a kinyilatkoztatásra, elsősorban a Szentírásra és a világra, amelyből a konkrét emberi problémák adódnak. A Szentírás különleges helyzete miatt a biblikus teológiának előtérbe kell lépnie. A hagyományos módszer többnyire csak azokat a tételeket tárgyalja, amelyeket az egyházi tanítóhivatal a téves nézetekkel szemben formába öntött. Igaz, hogy az Egyházban van dogmafejlődés, ezért a teológiában olyan tételek is szerepelnek, amelyek nem mondhatók egyszerűen azonosaknak a Szentírás közvetlen kijelentéseivel. Az is igaz, hogy a biblikus teológia köteles a Szentírást a hagyományok és a tanítóhivatal követelményei szerint értelmezni. Azonban éppen ez az értelmezés az Egyház állandó kibontakozásának jegyében áll. A teológia az új idők követelményeivel és várakozásával tekint vissza a kezdetre, illetőleg annak írásbeli összefoglalására, a Szentírásra és ezért képes új összefüggéseket is meglátni. Jellemző példa erre a teremtés és az evolúció, vagy a történeti Jézusnak és a hit Krisztusának viszonya. Jellemző pl. az is, hogy a személyes egység kegyelmi hatásait Krisztus emberi természetére a dogmatikák csupán a kalkedoni zsinat határozatából vezették le, ami kétségtelenül a kinyilatkoztatás lényegét tükrözte. De a Szentírás még itt is sok részletkérdésre adhat felvilágosítást. A világ felé való tekintés következik abból, hogy a teológia az élő embernek közvetíti a kinyilatkoztatást. Nem maradhat elszavalt monológ, hanem párbeszéddé kell válnia a mai emberrel. Tudnia kell kérdezni, tanítani, utat mutatni, szolgálni. A teológiát a mai Egyházban kell művelnünk. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy az elvont emberi természet sajátságaira hivatkozunk, vagy régi tévtanokkal vitázunk. Az Isten országa konkrét történelmi helyzetekben valósul, azért figyelembe kell vennünk mindazokat a problémákat, amelyeket az élet felvet. Az ősminta itt is Krisztus alakja, akiben az Isten emberré lett, hogy emberi módon nyilatkoztassa ki magát. A megváltást belülről és alulról akarta megoldani, nem az égi dicsőségből. Nem felülről nyilatkozott, hanem magára vette az élet minden terhét. Az Egyház teológiája mindvégig theologia crucis, a kereszt teológiája marad. A földi élet tartozéka és vezetője kell hogy legyen, mert csak így segíti az üdvtörténet kibontakozását. Azt kell hirdetnie, hogy Isten bevatkozásaival ezt a világot mindörökre fölemelte a természetfölötti rendbe és maga felé irányította, mint cél felé. Az ilyen teológia nem fecsérli el erejét meddő iskolai vitákban. A keresztény Európában a teológusok megszokták, hogy a hit birtokában reflektáljanak olyan kérdésekre, amelyek megelőzik a hitet. Ma már figyelembe kell vennünk a nem hívők esetleges szempontjait is, amelyeket éppen csak ők látnak és éreznek. Különösen fontos ez Isten lété12
