Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Guardini, Romano: A liturgia szelleme (részletek)
(ROMANO GUARDINI) A liturgia szelleme (Részletek) A liturgikus közösség A liturgia nem mondja: „Én”, hanem „Mi”, legfeljebb akkor, ha az illető cselekedet különös módon kívánja az egyesszámot (pl. egy személyes akaratnyilvánításnál, vagy a püspök, pap némely imájában). A liturgia alanya nem az egyes ember, hanem a hívők közössége. Ez a közösség nem csupán a templomban ösz- szegyűlt emberekből áll, nemcsak egy épp összegyűlt „egyházközség”. Túlszárnyalja az illető hely határait és felöleli a földkerekség minden hívőjét. Hasonlóképpen átszakítja az idő korlátáit is és a földön imádkozok közösségét egynek tudja azokéval, akik már hazataláltak r.z Örökkévalóságba. Az a körülmény, hogy a liturgia mindenkit magába zár, még nem meríti ki a liturgikus közösség fogalmait. Az „Én”, amit a liturgikus imádság használ, nem egyszerű összefoglalása az egy és ugyanazon hiten lévők egyedeinek. összefoglaló egység ugyan, de csak annyiban, amennyiben ez az egység az őt alkotó tömeg nélkül egyáltalán létezni tud. A liturgikus ima „Én”-je sokkal több, maga az élő Egyház. Egy állam életéhez hasonlíthatnám a helyzetet. Az állam több mint a polgárok, hatóságok, törvények, intézmények stb. összessége. Az állam polgárai nem csupán azt érzik, hogy csak puszta számok a nagy számsorban, hanem egy megfoghatatlan élő egység tagjainak is érzik magukat. Ehhez hasonló valami az Egyház is, természetesen lényegesen más, természet- feletti rendben. Beláthatatlanul sokféle életmegnyilvánulást foglal magába: az eszköz, cél, cselekvés és hatás, emberek, intézmények s törvények szerkezetét. Jóllehet hívőkből áll, mégis több, mint azonos meggyőződésűek és hasonló rendűek egyszerűen összefogott tömege. A híveket ugyanaz az élet hatja át és ez az élet maga Krisztus. Az ö élete a mi életünk; Krisztusba vagyunk „bekebelezve”, mi vagyunk az ö „teste”, „corpus Christi mysticum”. Valóságos hatalomról van itt szó, amely uralkodik ezen a nagy közösségen, amely magához fűzi az egyeseket és amely a közös élet részeseivé teszi őket. Ez a hatalom „Krisztus lelke”: a Szentlélek. Minden egyes hivő egy-egy sejtje ennek az életegységnek, egy-egy tagja ennek a testnek. Különféle alkalmakkor érzi az egyes hivő ezt az átfogó egységet; mindenekelőtt azonban a liturgiában. A hivő itt nem mint egyed áll az Isten előtt, hanem mint a közösség tagja. És ebben a közösségben mégis a hivő beszél. Ez azonban megköveteli, hogy önmagát tagnak tartsa és akarja. Az egyházi közösségtudatot a liturgia ébreszti fel az emberben. A hívőnek, ha együtt akar ünnepelni a liturgiával, tudnia kell, hogy az Egyház tagja és hogy az Egyház vele együtt imádkozik és cselekszik. Ezt az egységet éreznie és akarnia is kell. Az individualisztikus ember és a liturgikus közösség Ebből két, nagyon is érezhető nehézség származik, melyeknek gyökere az egyénnek a közösséghez való viszonyában rejlik. A szellemi közösség, mint minden más, az egyéntől két dolgot kíván. Egyszer áldozatos lemondást: mint a közösség tevékeny tagjának, le kell mondania mindarról, ami egyéni, önmagát megtagadva, együtt kell lennie mással, fel kell áldoznia egyéniségének egy részét a közösség oltárán. Máskor pozitív teljesítményt kíván: azt követeli tőle, hogy a közösség 118
