Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Klostermann, Ferdinand: Pap és laikus a holnap egyházában
házat elhihetővé. Nem ok nélkül állította éppen a Második Vatikánum a papképzés számára oly hangsúlyosan és élesen éppen az emberi erényeket előtérbe. A diakónia-elvet azonban nem szabad csupán az egyházi belhasználatra korlátozni, ez az egyházon túl is hatékony, és magát az egyházat is csak szolgálatnak tekinti az emberiség javára. Az egyháznak ez a szolgálata — az egyházról szóló konstitúciót idézem — mintegy szakramentum, azaz jel, és egyúttal eszköz is arra, hogy megtörténjék az Istennel való egyesülés és az egész emberiség egysége. A Vatikáni Zsinat a világhoz, az emberekhez, sőt az egész emberiséghez fordult. A diakónia-elv itt már dialógussá vált más keresztény testvérek, s a világ vallásai iránt, és azok iránt is, akik nem hiszik, hogy hinni tudnak. Ennek az elvnek a holnap egyházában és annak struktúrájában hatnia kell. Egyszerűen lehetetlenné teszi egy kontaktusban szegény egyháznak magábazárt, introvetált, csak a maga gondjaival foglalkozó struktúráját. Az egyházi struktúrákat és megjelenési formákat mindig újra felül kell vizsgálni, vajon ezek a dialógust elősegítik-e, vagy beszűkítik, hogy invitálnak-e a megbeszélésre, vagy inkább távoltartanak-e tőle. A nemrég (fiatalon) hirtelenül elhúnyt holland püspök, G. de Vet, utolsó cikkében, mely már halála után jelent meg a Seelsorger-ben, azt írta: az egyháznak a találkozás egyházának kell lennie. 8. Még egy utolsó princípiumot kell szóvá tennünk. Az egyháznak a társadalmi jellegéből következik ez az elv, a szubszidiaritás, vagyis a segítő készség princípiuma. Hozzájárul a decentralizáció, és ami ezzel összefügg: a sokféleségben mutatkozó egység princípiuma. Olyan egység tehát, amelyben nincsen uniformitás, és éppen ez a feltétele annak, hogy különféle adományok és karizmák vannak. Talán éppen a szubszidiaritás elve lehet a diakónia-elvnek az alapja, fundamentuma. Az egyházban létező hivatal megértése és annak hitelre méltósága lényegesen köny- nyebb, ha úgy fogjuk fel, mint a segítő készség (szubszidiaritás) szolgálatát. Rövidre fogva tárgyalásunkat, a papság és a laikusság viszonyáról, döntő jellegű példázatot találunk. A Második Vatikánum ugyanis, ha komolyra vesszük, úgy mutatja, hogy ez a szembeállítás: hierarchia és laikusság, klérus és laikusok, voltaképp már elavult. Igaz, a Zsinat még alkalmazza ezeket a felosztásokat és laikuson olyan valakit ért, aki keresztény ugyan, de nem tartozik sem a felszentelt papsághoz, sem a szerzetesrendekhez, helyesebben mondva: a „tanács-állapotba”. A laikusnak ez a nagyon is negatív meghatározása már mindig is megütközést keltett a laikusok között. Most már a Zsinat is a merőben kanonista meghatározásokkal szemben maga hangsúlyozza, hogy a kereszténynek-levés már önmagában véve egy óriási pozitívum, hiszen ebben a hit által Krisztus ragad meg bennünket, mi meg elérjük őt, az ő gyülekezetébe, mint hivő és reménykedő gyülekezetbe beletagosulunk, élő taggá leszünk. A laikusnak az, hogy keresztény, minden bizonnyal konstitutív elem, és ebben minden más kereszténnyel, a legmagasabb rangú hierarchiával is közös. Mindez azonban nem különlegesen sajátos a laikusnál. Az, amiről szó volt, hogy úgy mondjuk, a laikus meghatározásában a genus proximum- hoz tartozik: keresztény. A differentia specifica, a különleges meghatározás: az a tény, hogy sem a hivatali papsághoz, sem a szerzetességhez nem tartozik, még nem szolgáltat arra okot, hogy ebben valami merő 113
