Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Klostermann, Ferdinand: Pap és laikus a holnap egyházában
sen kötelezettek, hogy felhasználják és a gyülekezet számára szolgálatba állítsák azokat a sokrétű adományokat, amelyeket a Lélek oly pazar bőkezűséggel szór szét újra meg újra a gyülekezet között. 3. Az a tény, hogy minden keresztény már ős-hivatása óta a hit karizmájában pneumatikussá lett, egy másik princípiumra utal. Arra, hogy minden keresztény hivő alapvetően, valósággal egyenlő egymással: az életszentségre való közös elhivatásban, a közös hitben és — amint a Második Vatikánum mondja — ,,a Krisztus testét építő közös méltóságban és tevékenységben”. Ez a principium, az alapvető egyenlőségé, látszólag ellenkezik azzal a két-osztályú társadalmi struktúrával, amelyet az Isten népe magába foglal. Ez az ellentét feloldható, mert ez a principium azt követeli, hogy a felülről lefelé tartó utat kiegészítsük egy ellenmozgással: alulról felfelé. Szükséges ez a kiegészítés a függőleges, merő tekintély-struktúránál egy horizontális, „társ-struktúrával” (partnerschaftliche Struktur). Ebben az irányban folynak szerzetesrendekben kísérletek a papok és laikus testvérek közötti szociális osztályellentétek enyhítésére. Ennek az elvnek, vagyis minden keresztény alapvető egyenlőségének, ellentmond minden paternalista, pátriárkális és feudális struktúra. Bár tény, hogy a keresztény szolgálat-hivatalban benne van bizonyos atyai elem, mindazonáltal e hivatal hordozóinak nem szabad elfeledni: kell, hogy azoknak továbbra is testvérei maradjanak, akiknek atyáik lettek. „Tinéktek püspök vagyok — mondja Ágoston, és a Második Vatikánum idézi szavát —, tiveletek ellenben keresztény vagyok.” Ezért nem tetszik — legalább nekem — ajánlatosnak az „atya” titulus sem. Először is ellentmond az újszövetségnek, mely kifejezetten megtiltja az egyházi hivatalviselőknek ezt a címet, azután elhanyagolja a testvérség mozzanatát, emellett túlságosan a neki megfelelő „gyermekeket” juttatja eszünkbe, akárcsak a „pásztor” elnevezés az ostoba birkanyájét. Némelyek a teljesen világias püspöki címzések helyett komolyan ajánlották ugyanis az említett címet. 4. Az alapvető egyenlőség princípiumából következik egy más és új lelkületé is: az egyetemleges, kollégiális felelősségé. A gyülekezet minden tagjának gondját kell viselni. Különösen a vezető-szolgálat minden hordozója tudatában legyen annak, hogy sohasem csupán egyetlen gyülekezet részére van odaállítva, hanem lényegileg és mindig az egész közösség számára rendeltetett. A legutolsó presbiternek is ennek tudatában kell lennie. Ebben a lelkületben meg kellene fulladnia mindenféle nemzeti, egyházmegyei, plébániai partikular izmusnak, s ennek a lelkű- leinek akkor is hatékonynak kell maradnia, ha a püspök, a presbiter, vagy a laikus nem éppen kollegiálisán cselekedett. Az egyetemleges felelősség azonban együttjár a közös megbeszéléssel, ez pedig csak megfelelő információ után lehetséges. Ezek szerint tehát az egyház minden tagjának joga lenne megfelelő információkra arról, mi történik a gyülekezetben, milyen intézkedéseket terveznek, hogyan viszik keresztül azokat, milyen nehézségek várhatók közben. Mindezzel együtt jár az a jog, hogy mindenki megmondhatja illetékes helyen a véleményét, továbbá az a jog is, hogy az egyházban nyilvános közvélemény alakuljon ki, és bizonyos egyházon belüli kritika joga is. Itt persze mindenesetre még szükség van, hogy bizonyos, teljesen hamis feudalisztikus előítéleteket leépítsünk. Joggal mutatnak ma azért arra a tényre, hogy minden kereszténynek alapvető jogait és kötelességeit az eljövendő egyházjog109
